Máté, Mirella

Idő

2004.07.27. 00:00

Programkereső

A veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar adott hangversenyt a Vajdahunyad várban július 26-án, hétfőn este. Keddre, a lehetséges „esőnapra” még a hétfőinél is nagyobb zuhét jósoltak a meteorológusok, ezért az előadás a rossz idő ellenére sem maradt el, csak behúzódott fedett térbe, a vár dísztermébe. Az együttes műsorán két népszerű mű, Mozart Kis éji zenéje és Csajkovszkij Vonósszerenádja között egy kevésbé ismert darab is szerepelt, Mendelssohn d-moll hegedűversenye. A szólót az együttes koncertmestere, Kováts Péter játszotta.

Először hallottam Mendelssohn d-moll hegedűversenyét és bizony sajnáltam, hogy nem az egy nagy szekunddal feljebbi testvérét választották. Nem véletlen, hogy ez a darab ennyire ritkán szerepel koncertpódiumon. Két ilyen remekmű között pedig, mint Mozarté és Csajkovszkijé csak még inkább előtérbe kerültek fogyatékosságai, dallami és szerkezeti tökéletlenségei. Az első tételben a szólistának alig van dallama, inkább csak tekernie kell. Olyan ez, mint egy vég nélküli bejátszás. A másodikhoz elég annyi, hogy általános ásítás tört ki a teremben, pedig valamennyi ablak nyitva volt, és friss esőillat áradt be rajtuk. A zárótételben pedig ráismerhetünk a későbbi mendelssohni rondótéma-visszavezetésekhez kapcsolódó poénok őssejtjeire, itt azonban még inkább úgy hatnak, mintha minduntalan kibicsaklana a darab bokája. 13 éves volt Mendelssohn, amikor ezt a hegedűversenyét írta, Yehudi Menuhin kérte el a zeneszerző családjától a kéziratot 1951-ben. Gondoskodott a közreadásáról és ő mutatta be. Mint tudjuk, a középszerű darabot a jó előadó varázsolja naggyá. Talán jobban jártunk volna, ha nem teszi.

774dec55-60b7-4477-86c7-a84e6d897dc1

Ez természetesen nem a kamarazenekar hibája. Ami a műben benne volt, az meg is szólalt. Telt, kiegyenlített, erőteljes hangzás jellemezte az együttest már az első megszólaláskor is Mozart Kis éji zenéjében. Az utóbbi időben nyáresti koncerteken edződött fülemnek feltűnő volt az elsőhegedű szólam tisztasága és kifejező ereje. És nagyon tetszett, hogy emellett mégsem nyomta el a többi hangszercsoportot. Biztonságérzetet, nyugalmat áraszt egy olyan épület, amely erős talpakon áll. Ugyanígy a zenei szerkezet és a hangzásarány, ha markáns alsó szólamok párnáján nyugszik. A Vonósszerenád belső szólamainak formálása pedig felhívta a figyelmet a brácsa és a második hegedű igényességére is.

Az egyetlen dolog, amit hiányoltam a Mendelssohn Kamarazenekar hétfő esti hangversenyéről, az a jó idő volt. És itt nem csak a kint szemerkélő esőre gondolok, ami miatt a terembe szorult az előadás. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, az egyes zenei frázisoknak nem jut elég tér, alig születnek meg, már meg is halnak a következő árnyékában. A Vonósszerenád első tételének szenvedélyességét pedig a gyors tempó miatt nem tudták eléggé átélni a muzsikusok. Az Elégia viszont olyan epekedő volt, hogy ebben az előadásban végre indokoltnak tűnt az Andante eszmélés a túlfűtött és közben gyengéden kacsingató finálé kezdetén. Kizökkentett az ábrándozásból a ráadásként játszott Sosztakovics Polka.

Meg az órám, amikor ránéztem és kénytelen voltam megállapítani, hogy ha nem sietek, nem érek oda időben az utolsó buszhoz.

(2004. július 26. 20:30, Vajdahunyad vára; A Mendelssohn Kamarazenekar koncertje; Mozart: Kis éji zene, K 525; Mendelssohn: d-moll hegedűverseny; Csajkovszkij: Vonósszerenád; műv. vez.: Kováts Péter (hegedű)