Móric

Hol(d) fény, hol(d) árnyék

2004.07.29. 00:00

Programkereső

Három éve a Budapesti Kórusverseny vegyeskari kategóriájának fellépőit hallgatva szívből sajnáltam a reménytelenül unalmasnak tűnő kötelező művel hősiesen küzdő énekkarokat. A sokadik hervasztó próbálkozás után a Cantemus Vegyeskar állt a színpadra. A fiatal karnagy, Szabó Soma keze alatt hihetetlen metamorfózison esett át Csemiczky Pater Nostere: az addig céltalan, tartalmatlan hangfoszlányok élettel és értelemmel teltek meg, világossá váltak az összefüggések – röviden: egy rossznak hitt darabról bebizonyosodott, hogy jó. Kevés ennél nagyobb szolgálat van, melyet előadó szerzőnek és közönségnek tehet.
18d464ba-27bc-42a7-b7de-489d4f2404ef

A nyíregyházi együttes legutóbb július 26-án, a Holdfény-estek keretében lépett fel a Pesti Vármegyeházán. Az eső miatt az udvarról a díszterembe szorultunk, ahol különösen szembeötlő volt kórus és közönség létszámának kínos és érthetetlen aránytalansága (előbbi kevéssel maradt alul utóbbinál, és még ennyien sem lettünk volna, ha a publikum kb. hatvan százalékát kitevő, kockacukornyi fényképezőgépekkel felszerelt japán vendégek meg nem jelennek egyik közreműködő honfitársuk kedvéért). A sajátságos terepviszonyoknak (is) köszönhetően az énekesek időnként fél-, időnként teljes kör alakban állták körbe a hallgatóságot, Szabó Soma pedig eleinte a nézőtér második sorából, majd a publikum háta mögött állva irányította énekeseit.

A koncertet indító Praetorius- és Tallis-mű után három Orbán György-darab következett. A blokkot nyitó Pange lingua a jól bevált Orbán-recept (osztinátó plusz oktávban szóló, széles dallam plusz csipetnyi jazz) szerint készült, és az oltáriszentséget dicsőítő szövege ellenére meglehetősen profán hangulatú: a „pange” szóra épített gyors repetíciók miatt bennem inkább egy pingpongmeccs, mint az áhítat perceit idézte fel. A másodikként felhangzó Ave regina coelorum motetta lírai világától magába szállt hallgatóságot a settenkedő ördögről szóló Daemon irrepit callidus rázta fel. Az erős dinamikai és sebesség-kontrasztokra épített interpretáció hajmeresztő alaptempója és a „quid-quid” szakasz gunyoros vartyogása révén olyan volt, mint a termen végigörvénylő, kénköves forgószél.

A következő bő fél órában alkalmam nyílt elgondolkodni azon, mit is takarhat egy műsorban a „km.” rövidítés. Közreműködni, azaz belesimulni egy nagyobb műsoregységbe, újabb árnyalattal gazdagítani az est palettájának színeit? Szóvirágokból van elég, baj csak akkor van, ha az a bizonyos újabb árnyalat sem jellegében, sem minőségében nem illik a gyönyörűen felrakott alapszínekhez. Ez történt az első félidő második szakaszában fellépő Fujimoto–Both Duó esetében. Pedig a Fujimoto Mami és Both Lehel alkotta japán-magyar zongoristapáros műsora kimondottan érdekes lett volna: a múlt század egyik legnevesebb zongoravirtuóza, Cziffra György három, felvételről leírt rögtönzését szólaltatták meg Both négykezes átiratában. Lehet róla vitatkozni, érdemes-e hangról hangra, ráadásul négy kézre rekonstruálni egy hajdani szóló-improvizációt. Az viszont biztos, hogy ha igen, akkor vagy az eredetit ténylegesen megközelítő színvonalon, vagy sehogy. A kettő közötti, óvatosan lavírozó középút ezúttal nem volt aranyból. A Tritsch-Tratsch polka- és a Kék Duna keringő-improvizáció, valamint Cziffra Román fantáziája egyetlen zavaros zsongássá olvadt össze a fejemben. Eleinte igyekeztem lekötni magam Cziffra lisztes megoldásaival, a különleges harmóniákkal, de mikor már nem tudtam elválasztani a melléütésből született és az eredeti „színezéseket”, és kiderült, hogy a két fél nem csak kommunikációs problémákkal küzd, de hangképzésük is nagyon különböző (lásd Both homályos-puha színeit és Fujimoto jégeső-futamait), valamint világossá vált, hogy a tempót inkább a próbalehetőségek száma, mint a művészi ízlés határozta meg, feladtam a hiábavaló küzdelmet. A biztatónak nem nevezhető taps ellenére még két ráadás következett, és ha Hegedűs Endre nem szabja szűkre a szünetet, az est Nyíregyházáról érkezett főhősei még azt a fél órát sem tölthették volna a színpadon, ami a házigazdának köszönhetően így megmaradt nekik (és nekünk).

A koncert második felében négy magyar, egy orosz és egy baszk szerző műveit hallottuk a Cantemus Vegyeskartól. Kocsár Miklós Hálog, hasadj meg című művében a kórus a „kedve megkülönödött, szent szíve meghervadott” szakasz bámulatosan érzékeny harmóniaváltásaival, valamint a „szent anya” és a „szent fiú” egymást szólongató párbeszédének bensőségességével varázsolta el a közönséget. Farkas Ferenc Pensieri notti című alkotását hallgatva megállapíthattuk, hogy a Cantemus nem csak a Kocsár-mű archaikus mondataiban, hanem Michelangelo olasz nyelvű szonettjeiben is képes a világos, gördülékeny és egységes deklamációra. Huszár Lajos szenvedélyes unisono dallamra alapozott Agnus Dei-je után Gyöngyösi Levente Te lucis ante terminum kezdetű kompozíciója következett, mely a karnagyi kommentár szerint a Cantemus egyik legkedvesebb darabja. A mű egyszerre nyújtott különleges akusztikai és vizuális élményt: a közönséget gyűrűként körbefogó énekkart Szabó Soma saját tengelye körül forogva vezényelte, hogy szemével a sokszorosan osztott szólamok sűrűjében is megtalálja azt a csoportot, amely számára épp mondanivalója volt. S ez a gondosság, a mindkét félből áradó, szinte fanatikus figyelem csodálatosan cizellált hangzásfelületet eredményezett. A maximálisnál is több intenzitást kívánó záró-csúcspont után Rahmanyinov lassú tempója ellenére is nagy és feszült ívekben megszólaló Bogorogyice gyevo-ja jóleső kontrasztot képezett Gyöngyösi művével. A baszk származású Javier Busto Ego sum pastor bonus című darabja impresszionista foltjaival, ál-gregorián dallamaival és bőségesen adagolt jazz-harmóniáival nekem kissé eklektikusnak tűnt, de lendületessége, játékossága révén jó zárószámnak bizonyult. A – mindeddig kissé álmosnak tűnő – publikum mind a Busto-művet, mind a meglökött dominó-sor lapocskáiként egymásra boruló Alleluja-elemekből épített ráadásszámot vastapssal fogadta.

A Cantemus honlapján az olvasható, hogy ez a kórus alapítóinak belső igényéből született. Remélem, a jövő évi Holdfény-esteken – a budapesti közönség részéről – külső is lesz hozzá.

(2004. július 26. 20:00 Pesti Vármegyeháza – A nyíregyházi Cantemus Vegyeskar koncertje; Praetorius, Tallis, Orbán, Kocsár, Huszár, Farkas, Rahmanyinov és Busto művei; km.: Fujimoto–Both Duó; vez.: Szabó Soma)