Gyöngyi

Völgyzárta tömeggel, eksztázissal

2004.08.02. 00:00

Programkereső

Művészetek Völgye tegnap este bezárta képzeletbeli kapuit. Az első napokban kevesebben voltak, mint tavaly, és később is jobban eloszlott a tömeg. A második hétvégére már újra támadtak parkolási gondok, de igen szép pillanatok is születtek.

A színpad elején gyűlnek a műanyag pohárban felrakott sörök. Először csak egy kör, majd a következő, aztán még a ráadás. Majd kisebb poharak is következnek, nyilván valami tömény itókát tartalmaznak. A Fláre Beás koncert közben pendítették meg a zenészek, félig tréfásan, ha tetszik amit csinálnak, lehet őket sörrel jutalmazni. Erre aztán beindult a jutalomáradat a taliándörögdi Lőtéren, ahol játszottak. Volt ebben virtus, de talán még sörreklám is. Muzsikusok és közönségük mindinkább beleélte magát a zenébe. Egyszerű zene ez, egy gitár kell hozzá, meg kannák, kanalak. És persze teli torokból jövő ének. Mintha ugyanaz vagy valami meglehetősen hasonló ismétlődne sokszor, csak a ritmus válik pergőbbé, és a hangulat fokozódik. Dajdajozás, tánc, ütemre vert taps kíséri a devecseri cigány fiatalok által játszott zenét, ami szinte törvényszerűen siker.

Kortárs zene a templomban

Nem látszott ennyire magától értetődő sikernek a Völgybe egy hétre letelepült Amadinda Együttesnek az a vállalkozása, hogy előadja John Cage: Four4 című művét. Ezt a meglehetősen meditatív, ugyanakkor szabadon szárnyalóan szertelen zenét, sok szünettel, némán eltöprengő, lassú résszel. Mindez a monostorapáti katolikus templomban kétesélyes vállalkozás. De dugig a templom, már csak a karzaton ácsoroghatunk. A négy zenészt, nem túl erős, sejtelmes fények világítják meg. És játszanak és játszanak, kicsit olyan a Cage-zene, mint egy el-elakadó örökmozgó. Néha sikerülnek a nagy csendek, az óriási szünetek, máskor azért belemocorognak, ficeregnek a nézők, vagy éppen ilyenkor távoznak néhányan. De közben mégis megszületik a közös áramkör, létrejön az átható, átszellemült figyelem. Ez nem volt jellemző a Bosambo névre keresztelt dzsesszegyüttes produkciójára a Mi Kocsmánkban. Péntek éjféltájban az amúgy sem túl nagy, fapados nézőtéren – pótszékeket ezúttal nem raktak ki – bizony több volt a foghíj, mint az elfoglalt hely. Hétvégén ilyesmire nem nagyon emlékszem a Művészetek Völgye történetéből. Ez mindenképpen figyelmeztető jel. Mutatja, hogy idén több programban nem feltétlenül a legvonzóbb, legnevesebb együtteseket szerepeltették, aminek nyilván a bizonytalan pénzügyi helyzet is oka volt.

Értelmi fogyatékosok a pulpituson

De persze a Völgy fontos funkciója volt mindig is, hogy nem csupán a sztárok léphettek fel itt. Az egyik legszebb kora este a Parafónia Zenekarának koncertjéhez kötődött. Értelmi fogyatékosok játszottak a kapolcsi katolikus templomban. Leírhatatlan tisztaság és öröm áradt a zenéjükből. Ennyi megilletődött arcot a pulpituson és a padsorokban régen láttam. Ilyesmire a Völgyben van fogékony publikum, ami különben mind fiatalabbakból áll. Középkorúak már kevésbé jönnek, nehezebben viselik a tömeget, a felhajtást és azt, hogy szombat délután már Kapolcson szinte lehetetlen volt parkolóhelyet találni, csak Vigántpetend közelében tudtuk lerakni az autót, és onnan be kellett kutyagolnunk Kapolcsra.

A Krétakör Színház szigete

A Krétakör Színház vállalkozása kis sziget a Völgyön belül. Kiesik a fősodorból, Monostorapátiban húztak fel számukra hatalmas cirkuszsátrat, amiben bemutatták a Feketeország című új produkciójukat, és délután is különböző programokat tartottak. Éjjel pedig hajnalba nyúló koncertek voltak. Mint Schilling Árpádtól, a színház vezetőjétől tudom, a Művészetek Völgye eseménysorozata előtt már két és fél hétig itt próbáltak, előtte pedig két hétig Bodvarákón. Az olyan improvizációra építő produkció létrehozásához, mint amilyen a Feketeország, szükség van az elvonulásra, a bizonyos mértékű elzárkózásra. Ez azonban nem jelent kommunát, Schilling szerint fontos, hogy a színésznek a színházon kívül is legyen saját élete. Az is inspiráló, hogy itt természet közelben dolgozhatnak, és hogy a jegyek olcsósága miatt jönnek olyanok is, akik esetleg máskor nehezebben jutnak el színházba. Ezért is kellene jobban támogatni a Völgy rendezvényeit.

Délelőttönként cirkusziskolába járhattak az érdeklődők. Artistaképzősök tanítgatták a kicsiket és nagyokat a buzogányhajigálás, a diabolózás, az ugrókötelezés, a görgőkön való egyensúlyozás, a szaltózás – és ki tudja még mi minden – rejtelmeire. Kedvesen sete-suta jelenetek tanúja lehetett, aki bekukkantott ide. Délután négykor artistanövendékek, fiatal artisták adtak, szintén kedves, de nem elementárisan átütő programot. Öttől pedig írókat és munkáikat mutatták be. Nádas Péter például beszélt arról, hogy életfogytiglant mért ki magára az íróasztala mellett. És hogy kevéssé érdekli már a valóság, a munkájába mélyed, a színészeket nagyon becsüli, de már az ő személyiségük sem hozza őt lázba. Ezt mondta, és közben tekintetével rátapadt azokra a színészekre, akik felolvastak tizennyolc éve készülő regényéből, és nézéséből szavait meghazudtoló szeretet áradt. Ahogy szeretet áradt a szintén délután adott Paravarieté című produkcióból is, ami lényegében intellektualizált, enyhén letargikus, de mégis mulattatóan eleven kabaré. Szombat éjjel viszont a Krétakör sátránál nem volt helye a bánatnak, a tavaly éppen a Völgyben első koncertjét adó Krétakör Színésztánczenekar a huszadik fellépését tartotta tombolásig fokozódó, eksztatikus hangulatban.