Gyöngyi

Lencsevég – Sziget fesztivál: Krisna óhajt, Stanko sóhajt

2004.08.09. 00:00

Programkereső

Két dolgot nem értek. Az egyik, hogy mit keres három dark fiatalember a Krishna-sátor színpadán, és miért üvöltik artikulálatlanul a Hare Krisna-mantrát torzított gitár és dobpuffogás eszelős kíséretében? A másik pedig: miért nem veszi észre a Sziget-lakók egy tetemes része, hogy a raszta és a punk kb. tíz-húsz éve avítt séró. A Szigeten sétálva magamat érzem különcnek, nézd má’: nyírott a haja, meg van mosva neki és ki is van fésülve…

Három kedvenc csomópontja van az életemnek a Szigeten, ezt nem is tagadom, és a részrehajlás vádja nem is kerülhet el ezért: elsőszámú a Jazz-színpad, itt töltöm el a legtöbb időt. Aztán a Világzenei színpad következik, bár elég hosszú gyaloglás árán lehet egyiktől a másikig eljutni. Aztán ha mindenből elegem van, akkor az irodalmi/komolyzenei sátor az örök oázis: amikor idejövök regenerálódni, és hallgatom a lelkes és tehetséges fiatal muzsikusokat, a Múzsa a fülembe súgja, hogy valójában itt történnek a dolgok, csak a szegény fiatalok nem hallják a hangzavartól.

A Jazz-sátortól a Világzenei színpadig jó tízperces séta vezet (a Sziget ápolja a kondidat!!!), és ez az út nem csak a test, hanem a szellem számára is alapos igénybevétel. Útközben azon tűnődöm, hogy kicsit ciki már az a rengeteg rasztás, akiknek a séróját mintha futószalaggal sodorták volna. Ja persze, tudom, mert nekem ilyen az egyéniségem – mondják. Értem én, főleg ha 10 fejből 6 ugyanezt mondja. Aztán vannak a punkok (maradék 3), szintén rengetegen, de ők nem mondják – rendszerint nem mondanak semmi olyat, amit értelmezni tudnék. Csak arra gondolok, hogy ez a két viselet kb. 20 éve jelent meg először, aztán 15 éve ki is ment a divatból. Nálunk azért az ódivatú arcok egész nyájakban készülnek a Szigetre a régi-új séróval, és nem tudják, hogy van egy új divat, amit még alig hord néhány különc fazon: úgy kell csinálni, hogy megmosod, aztán jól kifésülöd, esetleg egy kis fixálóval belövöd… Sirály!

Aztán itt van a Krisna-szerzetesek sugárzó, megdicsőült mosolya, amivel nyugtázzák, hogy metálos fiatalok sokasága járul hozzájuk egy kis death-dark hardcore zenét hallgatni. Mert lassan már az egész Sziget tudja, hogy a legbrutálabb, legagresszívebb zenét épp Krisna óhajából élvezheti a közönség, és milyen jó, hogy még ingyen kaját is kap, aki idejön. Nekem a Birkaiskola jut erről eszembe, de inkább nem fejtem ki részletesen – elég annyi, hogy eddig sem osztottam a Krishna-tudatúak nézeteit, súlyos hangszennyezéssel egybekötve meg pláne nem kérek belőlük.

De nézzük az izgalmasabb dolgokat, mert azért igazság szerint nem múlik el nap a Szigeten valódi csodák nélkül. Itt van például Tomasz Stanko. A lengyel jazz egyik legfontosabb figurája és elsőszámú trombitása olyan koncertet adott kvartettjével a Jazz-sátorban, amelynek már az első leütött hangjánál lehetett tudni, hogy ez valami egészen más. Stanko a ’60-as évek avantgárd pódiumán tűnt fel, hamarosan a lengyel jazz nemzetközi hírű nagykövetévé emelkedett. A jazz kultúrája nagyon magas szintre fejlődött a hatvanas évek óta Lengyelországban, Miles Davis Varsóban koncertezett legelőször a keleti blokk városai közül, és állítólag királynak kijáró fogadtatásban részesítették a szervezők és a közönség egyaránt.

Stanko a free jazz fontos amerikai figuráival, Chico Freemannel, Jack DeJohnette-tel, Cecil Taylorral játszott együtt. A müncheni ECM kiadónál megjelent lemezei remek eladásoknak örvendenek. Az idén hatvankét éves művész repertoárját ismerve mindenre elszánt, teltházas közönség gyűlt össze a Jazz-sátorban. Stanko legutóbbi kvartettje két ECM-kiadású lemezen van már túl, összeszokottságra lehetett tehát számítani, de arra a fajta selyemfinomságú zenei szövetre nem, amely rögtön a ritmusszekció legelső hangjából felcsendült. Főleg azokat ért meglepetés, akik a karcosabb hangvételre számítottak, és ehelyett egy dinamikus, fiatalos, de erősen esztétizáló zenekar állt a színpadra. Őszintén szólva sosem gondoltam eddig, hogy négy zenész elég lehet ilyen gazdag textúra megalkotására.

0922dda0-73cf-4dea-b5cb-891406d7d6f7

Oroszlánrész jutott a mindössze 29 éves zongorista, Marcin Wasilewski számára. Ez a fiatalember egyszerűen eget-földet megmozgatott a játékával. Az a fajta stílus az övé, amely melódiában és harmonikusan nagyon gazdag, technikailag eminens, a pillanatnyi zenei mozzanatokra hihetetlen érzékeny, a közönség felé pedig kifogyhatatlanul informatív. Bámulatra méltó az egybefonódás, amely a bőgős Slawomir Kurkiewicz hangszere körül lezajlott: a zongora szinte körülölelte a basszus-szólamot, és az egészhez nagyon pontos, kifinomult, de nem túl hivalkodó ritmusgerincet biztosított a dob (Michal Miskiewicz). Mindez olyan alkímia, amelynek zenei elemzésébe bocsátkozni teljesen értelmetlen – a három fiatal művész elképesztő teljesítményére nem találok szavakat.

Talán furcsa is, hogy nem a zenekarvezetővel kezdem, de igazság szerint az ő zsenije ezúttal abban mutatkozott meg, ahogy ezt a felállást összerakta és irányította. Stanko hangszeresen kissé enerváltan, piszkos hangokkal kezdett, de végül nem volt más dolga, mint otthon érezni magát, és megülni a hangszerével ezt a nagyon tartalmas harmóniai vázat. Érdekes, hogy dallamformálása annyira kacskaringós és szerteágazó, hogy a szűz fül sokszor nem tudja elválasztani egymástól a témát és a rögtönzést. Szinte az egész produkcióra a szenvedélyes izzás, a kitörési vágy a jellemző, amelyhez a négy művész bevetett minden zenei eszközt. A koncert zárásakor felhangzó, fürgén és könnyeden ereszkedő moll-hármasok melankóliája pedig szívszaggató, katartikus ellenpontként oldotta fel a koncert feszültségét.

(2004. augusztus 6. 21:30 Hajógyári-sziget, Jazz Színpad; A Tomasz Stanko Quintet koncertje)