Vendel

Cura az esőben

2004.08.10. 00:00

Programkereső

Nem is az eső akadályozza meg az embert abban, hogy határozott véleményt mondjon José Cura és Kocsis Zoltán közös gyulai koncertjéről, mint inkább a hangosítás színvonala.

Rossz mikrofonokkal, még rosszabb hangszórókból szóltak az első részben az olasz operarészletek. Annyi megsejthető, hogy egy erőteljes hang szól, sötét színben, megmaradt régi jellegzetessége, Cura valahogy most is rázár a megtalált hangokra, és mintha egy kicsit orrosabban énekelne, mint egy évvel ezelőtt, ámbár ki tudja megmondani, lehet, hogy csak az erősítés emelte ki az orrtartományt.

Egyébként pedig nagyon jó, amit José Cura ad a közönségnek. Bejön, kedves, jóképű, nemcsak a legelcsépeltebb operarészleteket énekli, és bámulatos érzéke van ahhoz, hogy a hallgatóságot is bevonja a játékba. "Remélem, nem kapok be éneklés közben egy szúnyogot" - kezdi, aztán megkérdi, hogy ha van kivetítő, akkor miért figyelik őt távcsővel. De egyáltalán nem bántó, a közönség nevet, jóban vagyunk, örülünk egymásnak. És az érdekeink is közösek: Cura siet, leállítja a tapsokat, haladjunk, mert közeledik az eső, a háttérben a felhőket exhibicionista villámok mutogatják.

Sietünk. Ettől aztán nincs nagy hangulat, elhangzik, ami kell, csak az első részt záró argentin dalokra ered el az eső. Kocsis Zoltán a karmesteri emelvényről hátrafelé nézeget, gondterheltnek látszik, Cura megkérdi a közönségtől, hogy folytassa-e, harsány yes a válasz, belekezd tehát az utolsó dalba, közben kinyílnak az esernyők, a technikusok idegesen szaladgálnak,

lefedik a hangszórókat és a kivetítőhöz kapcsolt kamerát. Mire vége a dalnak, zuhog.

Reménytelennek látszik a helyzet, a szünet mégsem nyúlik hosszabbra a szokásosnál. A műanyag székeket persze lehetetlen szárazra törölni, bár a rendezők mindent elkövetnek. A második részben Cura a karmester, Kocsisnak majd Rachmaninov 2. zongoraversenyét kellene eljátszania. Amíg ráhangolódásként a Galántai táncok mennek, újra rákezd az eső, és ezúttal már nemcsak a közönség tűrőképességét teszi próbára, mert az üstdobra is hullik az áldás. Cura tehát leinti a zenekart, megint emberek szaladgálnak nejlonokkal, egy hang arra biztatja a közönséget, hogy várjanak még. Sajnos, két zápor már több, mint amit Rachmaninov elbír, pedig utólag kiderül, hogy a koncertet befejezték. Agyő, Gyula, amíg még szépek az emlékek.