Vendel

Vacsora a szabadban

2004.08.13. 00:00

Programkereső

„Alázatosan érdeklődöm, hogy miért méltóztatik jóízű villásreggelijét szabadtéri előadás keretében elfogyasztani.” A kabrió (legyen akár 14 karátos) nem csak abban különbözik a normális autótól, hogy nincs teteje: a karosszéria bizonyos pontjait meg kell erősíteni, másutt könnyíteni – és a csomagtartóban sajnos nem marad hely a bőröndöknek az összehajtott vászontetőtől. De mit sajnos: hisz nincs is rá szükség – aki kabrióval villog, annak úgysincs kofferje.

Hasonlóan van ez, szerencsés esetben, a szabadtéri koncertekkel. A helyes műsorválasztás („Mikor jön rá végre, hogy épelméjű vendégekre nem lehet világfürdőhelyeket bazírozni!”) a komolyat és az emészthetőt ötvözi minőségben és mennyiségben. Nettó két óra Beethoven egy este ½ 9-kor kezdődő szabadtéri koncerten egyszerűen sok, miközben ugyanez a műsor közepes terjedelműnek mondható egy hangversenyteremben. A Debreceni Filharmonikusok Kollár Imre vezényletével ezt sajnos nem vették figyelembe.

Kollár Imre ígéretes tehetség hírében áll – örültem hát, hogy erről megbizonyosodhatok. Sajnos nem vagyok meggyőzve. Ennyire semmitmondó koncertet rég nem hallottam. Kollár ugyan mindvégig nagyon logikusan dirigál, mozdulatai azonban nem annyira tanárosak, inkább iskolásak. Gyakran úgy éreztem, túl sokat üt – igaz, a koncert 90%-ban olyan lassú tempókat vett, hogy valamivel ki kellett tölteni az időt –, ugyanakkor az íveket nem rajzolta meg, így nem is nagyon voltak ívek. Jól érthető mozdulatai ellenére az Egmont-nyitány végén a pikoló elvétette a belépést (nem csekélység ilyen kevés szólamanyagban hibázni), az Eroicába pedig az üstdob gusztustalankodott bele, ahol nem kellett volna (kompenzálásul a negyedik tétel fugatójában nem hallottam az ő témáját). De ezek apróságok, sokkal nagyobb baj, hogy ekkora unalomra kényszeredett a közönség, ami kivételesen a taps mennyiségén is megérződött (persze ennek is csak mérsékelten örülhetünk, nehéz elképzelni ugyanis, hogy valamelyik budapesti sztárzenekart törzsközönsége a teljesítmény függvényében jutalmazzon tapssal; könnyű őszintének lenni a vendégekkel, és bár fennforgott a veszély, hogy elmegy a földalatti, azért nem illik taps nélkül távozni egy hangversenyről).

5874100f-5c06-4f74-9a7a-0f1cc4f1914e

Ezekben a gigászi művekben az ívek a legfontosabbak: a hosszú építkezések, széles crescendók, nagy csúcspontok és pianissimók. Crescendót szinte alig hallottunk, a csúcspontok laposak és árnyalatlanok voltak. Ebből valamennyi ráfogható az akusztikára, bár a szabadtéri helyszínek közül a ligeti platánfa árnyéka talán a legjobb (ha nem számítjuk a leszállófolyosót és a párnaárussal üvöltöző rendezőket). Azért volt egy-egy pozitív mozzanat a koncerten, mondjuk az Eroica scherzójának triójában a kürtök – bár sajnos a visszatérő A-rész végére belefáradtak a szereplésbe. Igazán pozitív meglepetést Jandó Jenő zongorajátéka jelentett: bár eleinte élesnek, árnyalatlannak tűnt, hogy minden hangot kijátszott, később e stílus meggyőzővé vált, különösen a jobb kéz játéka gyönyörködtetett el, a gyöngyöző futamok és trillák megmutatták, hogy Jandót nem szabad leírni. Zenei tapasztaltsága abban is érezhető volt, ahogy hol hagyta magát vezetni, hol átvette az irányítást. Hogy mégsem vagyok megelégedve a G-dúr zongoraverseny előadásával, annak két oka van: ez a mű tényleg nem illik a szabadtérhez. Az öt zongoraverseny közül ez a legbensőségesebb, ám ez akkor is elsikkadt volna, ha az előadás erre lett volna kihegyezve. De nem erre volt: a második tételt ilyen szárazon, technikai-jellegűen talán csak Norrington képes interpretálni (ez nem dicséret), az indokolatlanul rövid zenekari akkordok rángatás jellegűek, csúnyák. Az első tétel visszatérés előtti megnyugvása azonban tényleg szép volt, itt a zenekar és a zongora mennyiségi és minőségi harmóniája is megvalósult.

Az Eroica kéttételnyi unalma után a scherzo és a variációs tétel lendületesre sikeredett, a negyedik tételben időnként kimondottan szépen szólt a zenekar – sajnos a végére ez is ellaposodott. A tétel bevezetése a kódában visszatér, nem szabad hát, hogy a kettő közt ekkora tempóbeli különbség legyen – már csak azért sem, hogy a közönség megtanulja, hol a mű vége (a G-dúr zongoraverseny első tétele után sokan tapsoltak). Aki ezen a koncerten ismerkedett volna Beethoven zsenijével, valószínűleg nem érti, mások mit esznek ezen – nekik is Gorcsev Iván szavaival tudnék megfelelni: „Pedig, sajnos, ennél előkelőbb hotelbe nem vihetem...”

(2004. augusztus 12. 20:30 Vajdahunyad Vára – A Debreceni Filharmonikus Zenekar koncertje; Beethoven: Egmont nyitány; G-dúr zongoraverseny; III. „Eroica” szimfónia; vez.: Kollár Imre)