Előd

Korai Karajan

2004.08.16. 00:00

Programkereső

Herbert von Karajan, úgy tűnik, nem járt jól azzal, ahogy önképét kiépítette. Lehet, hogy eljön majd az idő, amikor kizárólag művészetével foglalkozunk, most azonban neve sokak számára szitokszó, a „tiszta zene” eltorzításának szinonimája, alakja pedig a szerepe-tévesztett maestróé, aki egyszerre zsarnok, selyemfiú, hangmérnök, repülőgép-pilóta és impresszárió, fiatal művészek melegágya stb. Holott aki nem csak olvas (ír) róla, hanem hallgatja felvételeit is, annak tudnia kell: a kép sokkal összetettebb.
7bf8ce08-0838-4095-a7ab-10dc4b8bc1a5

Ha emberileg nem is kell, hogy szeressük, és ha művészetének vannak laposabb, unalmasabb oldalai (talán épp az önreklám miatt vagyunk ezekre túlérzékenyek, gondoljunk a négy teljes Beethoven-szimfóniaciklusra, melyek közül egyik se jó), azért ha azt mondom: Carmen, Rózsalovag, Cosí fan tutte, sokaknak fog az ő neve elsőként eszébe jutni.

Csajkovszkij esetében nem tudom, mi a helyzet – kései felvételei szépek, de gyakran pontatlanok. A személyiség és az énkép fontos része, hogy pl. a legismertebb Patetikus szimfónia-felvételének harmadik tételében a cintányér rosszkor lép be, nem is egyszer, hanem valamennyi analóg helyen. (Hogy nehogy elfogultsággal vádoljanak, hisz’ az inkriminált lemez Deutsche Grammophonnál készült, megemlítem, hogy az EMI-nál felvett Dvořák VIII. szimfónia 2. tételében az üstdob ütöget mellé; és az is jellemző, hogy épp ebből a műből az utolsó felvétele – DG – talán a legszebb minden VIII. szimfónia közül).

Sokan azt állítják, Karajan nagyon tehetségesnek indult (az öreg Furtwänglerrel féltékenyen fúrták is egymást rendesen), aztán „elkurvult”, a hetvenes években csupa rosszat alkotott, de bezzeg öregkorára „letisztult”. Ez is marhaság, Karajannak nincs olyan korszaka, melyből ne tudnánk ragyogó vagy épp kutyaütő felvételeket citálni. Így jelen cikk címe is megtévesztő: a Deutsche Grammophon olcsó archív lemezén most megjelent Csajkovszkij Patetikus csupán egy a karmester korai felvételei közül.

Mégis: már itt hallatszik valami, ami alapján Karajant könnyű felismerni. Szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis 1939-ben keletkezett ez a felvétel, egy évvel Furtwängleré után, egy, illetve két évvel Toscanini és Mengelberg legismertebb felvételei előtt. A felsorolás nem csak azt mutatja, hogy Csajkovszkij népszerű volt ekkoriban, hanem arra is figyelmeztet: a Deutsche Grammophon már ekkor is az ifjú titánt bízta meg egy korszakos mű bejátszásával. (Az nem derül ki a lemezről, hogy az orosz szerző művét a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése előtt vagy után rögzítették...)

Karajan már ekkor a szépséget tolja előtérbe. Mengelberg előadása részletgazdagabb, Furtwänglerében nagyobb csúcspontok vannak, Toscanini nyersebb és erőteljesebb. Karajanéban viszont van valami olyan sírnivaló szépség, mely mellett nem mehetünk el szó nélkül. És azért nem gyenge ez az előadás sem: az első tétel nagyszabású szerkezete világosan átjön, hatalmas tetőponttal és a végén lecsillapodással. Ez alapján akár a legnagyobbakkal is összemérhető Karajan felvétele. A második tétel kicsit unalmasra sikeredik, igaz, itt figyelhető meg legékesebben az a széles vonóshangzás, melyről Karajant későbbi felvételein is oly könnyű felismerni. A harmadik tételben kiemelném a szólamarányokat – ez is karajani tulajdonság, de a későbbiekhez képest nagy erénye az 1939-es felvételnek, hogy mer „szögletesebb”, nyersebb lenni. Utóbb Karajan a négy tételt karakterben közelebb hozta egymáshoz. A negyedik tétel aztán ismét szépen építkezik, és érdemes megfigyelni, milyen „hifi” a hangzás: hatalmas a dinamika, minden szólam hallható (és nem zavaró, hogy nem eliminálták teljesen az alapzajt). Egyszóval ez az igen jó Patetikus szimfónia-előadások közé tartozik, és bátran ajánlható történelmi helye miatt mindazoknak, akik nem csak 3 (esetleg 4) D-s felvételekben hajlandóak gondolkodni.

A Moldva 1940-es felvétele ennyire nem egyedi – és nem is szól ennyire szépen. Egészen az 5 és feledik percig, mikor elkezdődik két perc olyan gyöngyöző hullámjáték, amilyenre kevés példát ismerek. Sajnos a mű végi rézfúvós állások inkább a cseh (ekkor helyesebb talán böhmöt mondani) rezesbandákat idézik. Ettől legalább egyedi az előadás, amelyre inkább jellemző a széles (szinte már giccsbe hajló), éneklő dallamvezetés, mint az erőteljesség. Ennek ellenére azt gondolom, érdemes beszerezni ezt a lemezt, már csak az ára miatt is.

(Csajkovszkij: VI. (Patetikus) szimfónia, op. 74; Smetana: Moldva; km.: Berlini Filharmonikus Zenekar; vez.: Herbert von Karajan (1939, 1940) – Deutsche Grammophon Eloquence Dokumente 4775027)

(A szerző az EMI munkatársa)