Salamon

Mitől komoly a komoly zene?

2004.08.18. 00:00

Programkereső

Félre a közhelyekkel és félre holmi sznob széplelkűséggel! A komoly zenéről fogunk beszélni. Félre mindjárt azzal a közhellyel, miszerint nincs komoly és könnyű zene, csak jó és rossz zene. Ezt a megfogalmazást álságos demokratizmus hívja elő azokból, akik így vélik kifejezhetőnek a könnyű zene egyenrangúságát, akár annak felemelésével, akár a „nagy művészet” detronizálásával. Hadd bocsássam előre: szerintem van jó és rossz komoly zene, miként jó és rossz könnyű zene is.
3229aca5-681f-4824-b5aa-0bee83fc46b4

Félre a sznob széplelkűséggel, amely a komoly zenét kijátssza a könnyűvel szemben, vagy fordítva. Foglaljuk össze dióhéjban a zenetörténeti folyamatot!

A reneszánszban voltak egyházi zenei alkotók, akik az egyszólamú gregorián ének „tégláiból” építkezve sok egyenrangú szólamból álló „katedrálist” emeltek. (A kor komoly zeneszerzői?) S voltak trubadúrok, minnesängerek és egyéb dalnokok, akik a kedves ablaka alatt megállván könnyed dalba fogtak szerelmük és pengetős hangszerük húrjain. (Akkori könnyű zeneszerzők és előadók?) A barokkban és a klasszicizmusban misét és tánczenét azonos alkotók írtak. Mi több: a barokkban nemegyszer átvettek világi zenét egyházi szövegezésre és egyházit hangszeres darabként való felhasználásra. A csupa tánctételből álló szvitet nem más közönség hallgatta s nem is más füllel, mint a passiót. A klasszikus szonátában és szimfóniában a tánctételek (menüett, rondó) egy fedél alá kerültek a témákat drámaian ütköztető szonátaformával és a lírai dalformával – amely dalszerkezet maga is könnyű gyökérzetről eredt komollyá.

Szakítsuk meg itt egy gyorsfénykép erejéig a történeti áttekintést. Könnyű gyökérzetről eredt komollyá – mondtuk. Nem szóvirág e fogalmazás. Gondoljunk arra a megmunkálásra, amely egyszerű motívumokból míves dallamot alakít, középrészek, közjátékok harmonikus (hangnemi) leleményére, motívumfejlesztésre, amitől mesterinek érezhetünk egy kompozíciót, s esetleg valamilyen, a szaktudás fölötti, szavakba nehezen önthető többlettel zseniálisnak.

Térjünk vissza az időrendhez. A romantika zeneszerzője még ír tánctételt, de a menüett helyét a drámaibb scherzo foglalja el a szimfóniában, szonátában, s a záró rondótétel is bonyolultabb, tágabb szerkezetté válik árnyaltabb zenei tematikával. A kor közönsége még egységben fogadja be Schubert időtartami határokat feszegető, „mennyei hosszúságú” tételeit és egyszerű ländlereit, Chopin zongoraversenyeit és keringőit, de e keringőkre már nem kezd táncolni. A lengyel komponista a mazurkáról is csak mesél: láb helyett a képzelet mozdul, a jelen helyett a nosztalgia síkján. A báloknak előbb-utóbb Straussokra lesz szükségük. (Vannak, persze, kivételek: Offenbach, Csajkovszkij, Erkel és sok más zeneszerző illeszt operáiba, szimfonikus műveibe táncolható tánctételeket – mi itt most történeti tendenciákról beszélünk.) S ez az irány a huszadik század elejére oda vezet, hogy az operett elkülönül az operától, hogy egy sanzon nem téveszthető össze egy koncerten előadható dallal. Rés keletkezik. A „nagy szimfóniáját” megírni tervező Lehár egykor arra buzdítja Bartókot, ne nyomorogjon, írjon pénzszerzésül egy operettet. Van mit ennem – húzza elő szekrényéből a darab szalonnát válaszul a század kiemelkedő géniusza. A Bartók halála utáni évtizedekben ilyen párbeszéd már nem hangozhatnék el. A könnyű zenészek túlnyomó többsége ugyanis már nem klasszikus zenei iskolázottságú, olyannyira, hogy táncdalát mással hangszerelteti. (Tisztelet a csökkenő számú kivételnek!) S míg a mai öregek és középnemzedékbeliek között még akad olyan, aki mindkét talajon járni tud, a fiataloknál ez már lehetetlen, hiszen a könnyű műfajok más felkészültséget igényelnek: több naprakész technikait, mint „örökérvényű” zeneit.

Ez a gondolatmenet nem azért születik, hogy bárminek a becsmérlésébe torkolljék. Így hát szót sem ejtünk arról, milyen pépzenék kábítják az ifjúságot, s arról sem, milyen muzsikát éreznek illőnek az illemhelyre, akik a hangkulisszát is éppoly odavalónak tartják, mint az illatosítót. Válaszoljunk inkább a kérdésre: mitől komoly a komoly zene? Az a zene, amelynek elnevezése körül oly sok viccelődés adódik, amelyet egy, a komoly zenét egyébként becsülő kiváló könnyű zenészünk nyomán egyre többen mondanak „szomorú zenének”?

A megmunkáltságot már említettük, amikor a klasszikus zene dalformájáról szóltunk. Megmunkáltság alatt azonban nem magáért való szakmai tudás alkalmazását értjük, hanem azt a bánásmódot, amely létrehozza az alkotás konstrukcióját, kidolgozza annak részleteit, tehát minél több mindent beletesz, amit majd a befogadó felfejthet magának. Nem egyszerűségről vagy bonyolultságról van itt szó. Léteznek egyszerűnek tetsző mesterművek, sőt, remekművek. Látszólag „semmi”-k, éremművészeti szemlélésükkor azonban számos felfedeznivalót kínálók, újrahallgatáskor új részletszépségüket, mesteri megmunkáltságuk újabb „ékszerészeti” remeklését felmutatók. S léteznek olyan kellemes, vonzó, gyakori újrahallgatásra csábító zenék, amelyek az ismételt befogadás örömét hozzák. Az ugyanazt megint sokszorozó élményét, szemben az ugyanazt, de mégis friss füllel, újat találván benne revelációjával. Szóra sem érdemesek e helyen azok a zenedarabok, amelyek a szinte semmi – és tényleg semmi megállapítására kényszerítenek, s amilyenek adódnak komoly és könnyű zenében egyaránt.

A régi könnyű műfajt ma a komoly zene kategóriájában tartják számon. Mintha azon múlnék a besorolás, hogy lanton vagy elektromos gitáron pengetnek valamit. Holott természetesen lehet elektromos gitárra is komoly megmunkálású zenét írni, s lanton is egyszerű dalocskát kísérni néhány akkorddal. De ha az imént a minnesängereket emlegettük, máris a nyomdokaikban járó mesterdalnokok versenydalánál találjuk magunkat: annak szigorú követelményeinél, szerkezeti és előadói szempontból egyaránt. S lehet ugyan, hogy egy-egy reneszánsz dal nem lép a komoly zenei mívesség talajára, csak az újrahallgatás örömét kínálja, a mesterdalnokságban megmutatkozó szakmai igényesség rávilágít a több szellemi invesztíció komoly zenei értékrendjére.

Az előző századforduló idején megmutatkozott rés az ezredfordulóra tátongó szakadékká mélyült. A könnyebben hallgatható műfajok a széles tömegek szórakoztatására alkalmasak, a szakmai igényesség felfejtése pedig egyre fárasztóbbá vált. A „művészet” szinte végletekig bonyolódása, a komoly zene még vájtfülűek számára is nehezen követhetősége egyre ezoterikusabbá tette e műfajcsoportot. A klasszikus zene harmóniai és dallamvilágának alapelemeiből gyúrt, de a megmunkáltságot egyre kevésbé célul kitűző könnyű zenei irányzatok elvonják a tömegek fülét. A ritmus szerepéről nem is beszélve: a könnyűben folyamatos pulzálás biztosít fiziológiai hatást, terít szőnyeget a hallgató lába (füle) elé, míg a komoly zenében a ritmus változó: hol sűrűsödik, hol lebomlik, néha a mérőegység (metrum) is változik, ha a megmunkálás úgy kívánja. Ez nem szőnyeg, hanem rögös talaj. Figyelni kell – kellene, de az fárasztó. S a zenehallgatásra nem tanít meg senki. A művészetek közül egyedül az irodalom eszköztára tananyag a közoktatásban. Amikor már az sem lesz, mindenki ponyvát fog olvasni. Ahogyan ma a többség ponyvát hallgat…

Milyen tömegeket emlegetünk itt? Voltak egyáltalán tömegei a művészi zenének – hiszen ez lenne a szomorú sorsú komoly műfaj helyes elnevezése? Talán sohasem. Mert ugyan a grófi kastély környékén fára mászva hallgatta a jobbágyság Haydnt, de talán az ablakon kiáradó gyertyafény volt rájuk nagyobb hatással, mint Haydn motívumszövése. A művészi zene mindig keveseké volt. Ma lehetne sokaké, mára demokratizálódott annyira a világ. De ma inkább kézzel eszik zsíros ételt a polgár a gyorsétteremben, mint hogy az alacsonyabb néposztály emelkednék föl a fehér asztal etikettjéhez.

A zenében a szakadékot a crossover irányzatai próbálják áthidalni. Ismét tisztelet a kivételeknek, ezen átjárás a csalitosban többnyire megfeneklik. A komoly zene külsőségei mögött ugyanis a művészi megmunkálás hiányzik.

Van-e visszaút? Lesz-e – hatását tekintve – új Mozart a komoly zenében? S meddig lesz a néhai Wolfgang Amadeusnak közönsége még?

(Adás: Bartók Rádió, 2004. július 6.; Megismételve a „Repríz” műsorában – Bartók Rádió, 2004. július 10.)