Hedvig

Mahler operaigazgató

2004.08.24. 00:00

Programkereső

Gustav Mahler, a nagy zeneszerző és karmester 28 évesen, 1888 őszén került igazgatóként a M. kir. Operaház élére. A házat pénzügyi és művészi válságban vette át, majd 1891 tavaszán csalódottan távozott. Bár Wagner-premierjeivel, Mozart Don Giovannijával nagy sikereket aratott, sosem érezte itt magát otthon - csak egyszer, még ifjabban, falun. Weisz Gyula, a Pester Lloyd h. főszerkesztője (korábban a Budapester Tagblatt, a Nemzeti Újság alapítója, 1907-től országgyűlési képviselő) 1924-ban Mahlerrel való hajdani találkozására emlékezett, s a mester leveleiből idézett a lapban.

...Egy banketten Operánk új igazgatója mellett ülhettem, s hosszan beszélhettem vele. Ez a fiatalember izzó, fekete szemeivel, kiöntötte nekem a szívét. Beszámolt arról, milyen magányosan él Budapesten és szólt sok ellenségéről, akik az éppen érkezett vendéget szerették volna mindjárt visszaküldeni a határ másik oldalára. Elmondotta nekem, hogy az előtte álló nehéz harc megvívásában csak a zene szeretete segíti - és két művészetbarát támogatója: Apponyi Albert gróf és Mihalovich Ödön (a Zeneakadémia igazgatója). Annak ellenére, hogy ez a két ember felismerte Mahler zsenialitását, nem tudták megakadályozni az Operaház "német" igazgatója elleni aknamunkát, s azt, hogy a nagyszerű karmestert és komponistát utóbb rövid úton elbocsássák.

Mahlernek Budapestről írott levelei nemcsak magányáról tanúskodnak (a karácsonyestét például egyedül, szegényes hotelszobájában kellett eltöltenie), hanem a nagy zeneköltő szegénységéről is. Vallása - zsidó volt és maradt is - már megnehezítette pályafutását, de a zsidóság legjobb hagyományaihoz híven szeretettel csüngött családján. Anyagi áldozatokat hozott, hogy beteg szülei életét megkönnyíthesse s három fiatalabb testvérét jobban iskoláztathassák. Adósságot csinál, előlegeket vesz fel, csak, hogy szerettein segíthessen. Ilyen gondokkal küzdve szinte szünet nélkül, éjjel-nappal próbál, opera-előadásokat vezényel. Így csak a vasárnap marad a komponálásra. Pesten fejezi be I. szimfóniáját, amelybe a szó szoros értelmében szívét-lelkét beleírta. Azután jött az este, amelyen Mahler bemutatta művét a pesti közönségnek. És nem értették meg, a nagyok sorsa jutott neki is osztályrészül. Néhány hozzáértő méltatta, de a tömeg kigúnyolta. Míg barátait a támadások, méltatlan kritikák felháborították, Mahlert nem. Ő bízott zsenialitásában. "Én vagyok a legjobb", szokta volt írni barátainak s nyugodtan ment tovább a maga útján, amely tövisesebb már nem is lehetett.

A 18 éves Mahler 1879 nyarán járt először Magyarországon, Battán. Amint barátjának írta: "Most a magyar pusztán élek, egy családnál, amely nyárra bérbe fogadott. A fiúkat zongorázni kell tanítanom, s a családot időnként zenei élvezetekben részesítenem. Vergődöm itt, mint légy a pókhálóban. De hát a mór megteszi kötelességét. Ám nagyszerű, amikor este kimegyek a mezőre s felmászok egy tölgyre, amelyről messzire látni. Látom a Dunát, vizében tükröz a lemenő nap, mögöttem a faluban szól az estéli harang. A fa ágai ringatnak, mint a tündérkirály lányai s a levelei gyengéden simulnak arcomhoz. Mindenhol nyugalom! Szent nyugodalom! Életem sápadt figurái árnyékként húznak el előttem s fülemben ismét hallom a vágy dalát."

Jóllehet Gustav Mahler kevés köszönetet kapott Magyarországtól, ő mindig rokonszenvvel nyilatkozott Budapestről. Ma is időszerűek szavai, amelyekkel beiktatásakor intézett az Operaház művészeihez:

"Mindannyiunkat büszkeséggel kell eltöltsön, hogy oly intézményhez tartozunk, amely Magyarország művészi törekvéseinek központja s egyúttal a nemzet büszkesége - illetve azzá kell válnia. Fogadjuk meg, hogy teljes lélekkel és odaadással szenteljük magunkat e nemes feladatnak. Az egyén szigorú kötelességteljesítése és teljes odaadása a közös ügy iránt - ezt a jelszót írtuk zászlónkra."

Amikor Mahler még közöttünk járt, nem akartak a Mester szavaira hallgatni. Figyelnek-e végre szavára ma, tiszteljük-e azt, ki a sírból szól hozzánk?