Előd

A közelítő tél

2004.08.31. 00:00

Programkereső

Salzburg más. Fesztiválok jönnek, fesztiválok mennek, akinek kedve van, alapít egyet, aztán, ha elfogy a pénz, akkor megszünteti. De Salzburg szilárdnak látszik, minden kirakatban zenészek fényképe, az újságokban azon vitatkoznak, hogy melyik a nagyobb énekes, Anna Netrebko vagy Deborah Voigt, és ha az ember elsétál a Herbert von Karajan Platztól a Toscanini Hofig (balra nyílik a Wiener Philharmoniker Gasse), akkor látja csak igazán: elég nagyot kell változnia a világnak ahhoz, hogy valamelyik évben az érdeklődés hiánya miatt elmaradjanak az Ünnepi Játékok.

Ha a világ nem is változik, Salzburg azért igen. Purcell Arthur király című (mondjuk így) operájában a játék részese a zenekar és a karmester, Nikolaus Harnoncourt, és amikor a történet szerint hideg fagyasztja meg a világot, a karmester szép, kötött sapkát kap a szereplőktől. Akárhogy erőltetem a fantáziámat, valahogy kevéssé látszik valószínűnek, hogy a nagy Herbert von Karajan Salzburg úgynevezett aranykorában hajlandó lett volna szivárványszínű jambósapkában vezényelni. Pláne Purcellt.

Mindehhez képest Alfred Brendel a régi időket képviseli a Grosses Festspielhaus színpadán. Jó nagy a terem, kétezer fölötti létszámban nézzük a színpad közepén azt az egy szem zongorát, és a helyzet reménytelennek tűnik. Egyetlen hangszerrel ennyi embert nem lehet lekötni. Odáig még rendben van, amíg bejön a művész. Ritka, de hosszú, szürke haja lebeg utána, görbe, törődött, a járása gyors, mégis bizonytalan. Nem olyan öreg, mint amilyen fáradtnak látszik, de nem annyira fiatal, amennyire ideges. Az első szám elég különös darab, Mozart kezdte el, és Maximilian Stadler fejezte be. A c-moll fantázia félbehagyott mű, és még azt sem lehet pontosan tudni róla, hogy minek készült. A zongoraszólam mellett ugyanis hegedűszólam-töredékek is maradtak, de ez utóbbiak nagyon kidolgozatlan formában. Mintha Mozart egy hegedűszonátába fogott volna, aztán inkább mégis zongoradarabot akart volna írni, végül abbahagyta az egészet. A töredék Maximilian Stadler kezébe került, aki Mozart özvegyének adott zenei szaktanácsokat, és ő állított össze a kottafejekből egy lassú tételt, tiszteletre méltó szerénységgel, minél több Mozartot és minél kevesebb Stadlert keverve össze. Lehetne akár szép is az előadás.

Két perc után már biztos, hogy nem az. Az is biztos, hogy az akusztika kitűnő, ami szegény Brendelt halálra idegesíti, mert ennyi emberből mindig van valaki, akinek köhögnie vagy torkot köszörülnie kell. Játék közben a szemüveges arc méltatlankodva fordul a közönség felé, miért nem maradunk csöndben végre. Ez még tényleg a régi Salzburg, amikor a zenész még leckéztethette a hallgatóságot, és senki nem szólt vissza, hogy ne legyen már olyan nagyra, barátom, mi tartjuk önt el a Mozartjával együtt. Nagyobb baj, hogy Brendel rosszul játszik, kopogósan, lassan és kifejezéstelenül. Ha valaki azon háborogna, hogy köhögni nem szabad, így zongorázni viszont igen, azzal nehéz lenne vitatkozni.

Ahogy az ilyen kalibernél illik és elvárható, a második számra megjön a fordulat. Pedig ez is Mozart. B-dúr szonátája szépen indul, még szebben bonyolódik, és a zárótétel varázslatos. Különös ez a rondó, csupa komédia, csel és átverés, a lényeges dolgok mindig a hangsúlytalan részekre esnek, van dráma és van föloldás. Nem pont arra való, hogy egy Alfred Brendel-féle bölcs és tudós öreg játszogasson vele, de Brendelben éppen ez a váratlan. Ez az elfogódott, zongorázás közben rettenetesen grimaszoló szobatudós annyira jól érzi magát a komikus szerepében, hogy vele nevet a közönség. Felszabadult, vidám, nagy mozdulatokkal erősíti meg a zenei hatást, humora van, él az előadás. A hatás áthúzódik a következő Mozart-szonátára is, pedig az Esz-dúr szonátában nem ennyire látványosak az izgalmak. Mindenesetre sikerrel zárul a koncert első része, elkurjantanak egy-két bravót is, Brendel mosolyogva, öregesen hajolgat, kicsit talán jobban fogynak az előtérben a lemezei, bár elég barátságtalan felárral árulják a korongokat.

A második rész mély víz, kicsit ijesztően mély. Alfred Brendelnek problémái vannak Schuberttel, a Három zongoradarab címet viselő, megint csak rejtélyes darabbal. Rejtélyes, hiszen csak a művek keletkezését lehet pontosan tudni, 1828 májusában írta Schubert a darabokat, fél évvel a halála előtt, és hogy pontosan mi volt a terve azokkal, vagy hogy egyáltalán összefüggő művekről van-e szó, az nem derül ki a jegyzetfüzetéből. A műveket negyven évvel később adatta ki Brahms, aki úgy ítélte meg, hogy ennyi összefüggés nyugodtan megállapítható: három különálló, de egy sorozatba tartozó mű jelent meg.

Nem is lenne ezzel semmi baj, de el is kellene játszani a darabokat, Brendel pedig annyit üt mellé, hogy az fáj és feltűnő, és az ember elkezd számolni, hogy tulajdonképpen mennyi idős is ez az ember. Hetvenhárom. Sok. Arra mindenképpen elég, hogy a hallgató kicsit több tiszteletet csiholjon magában, és megpróbálja másképpen hallgatni őt.

Az a furcsa, hogy megy is. Van egy brendeli alapelv, körülbelül úgy szól, hogy a mű határozza meg, milyennek kell lennie az előadásnak, és nem az előadó mondja meg, hogy milyennek kell lennie a műnek, vagy hogy a komponistának mit kellett volna gondolnia. Nem kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy ezzel az élménnyel ajándékozzuk meg magunkat. Vagy ha a Schubert-mű esetében még kell erőfeszítés, Beethoven opus 109-es E-dúr szonátája már az, ami. Maga a mű.

Pontosan nem tudom mindezt megmagyarázni. Brendel nem makulátlan, egyáltalán nem az. De van benne nemes komolyság, tisztelet, hit, hogy ez a fontos a világban. És - ez is fontos - színei vannak. Talán nem is színei, inkább karakterei. Az utolsó tételben a variációk valóban több oldalról mutatják meg ugyanazt a gondolatot, amikor Bachot idéz Beethoven, az Bachnak is hangzik, aztán megszólal a fúga is, és a mű legvégén csönd van a teremben, nagy csönd és megrendülés.

Ne mérjük, hogy mekkora. Talán ez az öt másodperc csönd is elég. Tény, hogy kifelé óriási tülekedés van a lemezárus pultjánál, de a legkeresettebb cikk nem valamelyik Brendel-lemez, hanem a kottás esernyő. Ezek az Ünnepi Játékok utolsó napjai, odakint sűrű, hideg eső esik, tizenöt fok van. Jön az ősz.