Hedvig

És a nyúl elrohad...

2004.09.09. 00:00

Programkereső

A Parsifal éve Bayreuthban BAYREUTH, 1882: A fiúk kinyitják a szekrényt. Parsifal kiveszi a Grált, letérdel és némán imádkozva szemléli. A Grál lassan szétárasztja fényét. "Üdvösség csodája! Megváltó megváltása!" - éneklik mind. A kupolából egy fehér galamb ereszkedik alá. Kundry a szemét Parsifalra függesztve lassan a földre rogy - meghal. Amfortas és Gurnemanz térdelve hódol Parsifalnak, ki a Grált áldón felmutatja az imádattal leboruló lovagoknak. Függöny - így ért véget Wagner utolsó nagy műve: az általa "fennkölt, ünnepi játéknak" nevezett Parsifal.

Bayreuth, 2004: A sötét színpad elé húzott tüllfüggönyön gyorsított felvétel pereg: egy nyúl teteme bomlik el. A színpad lassan, ernyedten kivilágosodik. Kundry, a Barbie babából zsírfarú, szerecsen mámivá züllött bűnös már rég sehol, jelenetekkel korábban nyomorultul elpusztult. A tejfeles ködben Parsifal és Amfortas hullája sejlik fel. Függöny - így ér véget Christoph Schlingensief rendező víziója a Parsifalról. Egy pofon jobbról, egy pofon balról, a publikum reményvesztetten ül. Csak azok élénkülnek meg, akiket lelkesít, ha felháborodhatnak: ők most végre kitombolhatják magukat. A pfujolásból kijut Pierre Boulez karmesternek is.

Boulez visszatérése

Majd negyedszázad múltán Boulez a Parsifallal tért vissza Bayreuthba. Egy emberöltővel ezelőtt, 1966-ban épp ezzel a darabbal debütált a Zöld Dombon, és tizennégy évvel később köszönt el a sokat átkozott és magasztalt Chéreau-féle Ring búcsúelőadásával. Wagner-interpretációi mindig a viták kereszttüzében álltak. Nem elsősorban a színrevitel miatt, bár Patrice Chéreau rendezése sokaknak juttatta eszébe, hogy Boulez egykor az operaházak felrobbantásának szükségességét hirdette. Egyesek szerint dirigálása hideg és kiszámított, mások szerint túlságosan is francia, és érzéketlen a nagy német romantika iránt. Annyi bizonyos, hogy a pátoszt nem szereti, tempói gyorsak - csak semmi érzelgősség! -, nála egy egész órával rövidebb a Parsifal, mint sok avatott bayreuthi karmesternél. Ám akik a zenekar hajszolását vetik a szemére, nem törődnek azzal, hogy a Hermann Lévi vezényelte ősbemutató csak negyedórával tartott tovább, mint Boulez előadásai, ami egy átlag négyórás produkció esetében szinte elhanyagolható különbség. Nem, Boulez nem tesz erőszakot a partitúrán. A régi felvételeit hallgatva döbbenetes, hogy előadásai szinte percre olyan hosszúak ma, mint három és fél évtizede. Szigorúan pontos elképzelései vannak a műről.

"A struktúra ugyanaz - fejtegeti az előadás szünetében Gudrun Wagner, aki férje, a nyolcvannégy éves Wolfgang Wagner oldalán agilisan vesz részt a fesztivál irányításában -, de mégis másként vezényel, színesebb, gazdagabb, mint hajdanán. Döbbenetes érezni ezt az ívet, ami a fiatal és az idős Boulezt összeköti, úgy idézi fel a múltat, hogy egy pillanatra sem felejtkezünk el a jelenről." Mi tagadás, engem lenyűgöz Boulez Parsifalja. Sosem éreztem elsietettnek, kapkodónak. Hűvösnek végképp nem. Izgalmas, ünnepélyes és fenséges, a vonósok fényesek, a rezek nemesek, és hatásosabb kórust sosem hallottam tán az ő Grál-lovagjainál. Ám megértem, ha valaki idegenkedik tőle, mert Boulez nagyon más, mint az elmúlt évtized bayreuthi csillagai: Sinopoli vagy Levine, nem is beszélve a nagy Knapperstbuschról. Egy pszichologizáló kritikus szerint Boulez egyszerűen utálja Wagnert, mert túl nagy hatással van rá, és most így áll bosszút rajta. Nos, ez a vélekedés badarságnak tűnik, ám ami a rendezőt illeti: az ő esetében tényleg hibádzik valami a kréta körül.

Euroszemét

"Gyűlölöm Wagner zenéjét és szövegeit" - jelentette ki az akcióművész Schlingensief, kézenfekvő hát, ha a Parsifalt épp Bayreuthban próbálja legyilkolni élete első operarendezésével. Merthogy ez volt neki az első. Sok mindent láttam már életemben, nehéz kihozni a sodromból, Schlingensiefnek sem sikerült. Hogy a darabról - zene nélkül - nem lehetne a Parsifalra ismerni, önmagában kevéssé zavart. Az már inkább, hogy az állandóan forgó, sötét színpad jelképekkel zsúfolt és nyüzsög, mint egy hangyaboly. Egy darabig persze szorgalmasan próbáltam lehívni agyamból a színen látható millió apró történésre vonatkozó asszociációkat, de amint ráeszméltem, hogy már nem a zenére figyelek, hanem egy kevéssé érdekes rejtvény megoldására, sürgősen abbahagytam a rendező ötletparádéjának értelmezgetését. Nem rébuszt fejteni jöttem ide, de nem ám! Ami képzettársítás jött magától eztán, azt nem hessentettem el, de amin törni kellett volna a fejem, meg látcsővel silabizálni, mit is kellene látnom valójában, azzal nem foglalkoztam tovább.

világ legjobb akusztikájú színházában a legnagyszerűbb előadásban Parsifalt hallgatni, kell-e ennél több? Ha a rendezés ebben segít, az jó, ha nem, úgy is jó. Így maradt számomra előtérben Wagner és Boulez Parsifalja, és háttérben Schlingensief rendező persziflázsa.

Eurotrash (euroszemét) - sorolták be az amerikai kritikák az öreg kontinens hasonló, "trendi" opera-előadásai közé Schlingensief munkáját. Felettébb találó jelző. A debütáns rendező bombasztikus jelképtörmelékek garmadáját zúdítja a színpadra: szögesdróttal körülvett lágertől kezdve vallási szimbólumokon és megannyi véres, szexuális utaláson át sok minden megtalálható itt olyan kultusztárgyakig, mint Andy Warhol paradicsomleves- konzervje vagy a Mona Lisa. A szüntelenül mozgó, változó, de szinte mindvégig félhomályban tartott színpadon folyamatos vetítés zajlik, gyakran több kivetítőn egyszerre leginkább biológiai jelenetek sora pereg: egysejtűek, férgek, rovarok, fókák életéből leshetünk el értékes pillanatokat, vagy mélázhatunk lepusztult tájakon, bámulhatunk törzsi szertartásokat. Akárha otthon három elavult Junoszty tévén párhuzamosan néznénk a Spectrumot, a Discovery Channelt és az Animal Planetet.

A sajátos koncepció vezérelve a rítus. A Grál-lovagok montsalvati várának lakói ezúttal a világ összes vallását képviselik: a hatalmas ökumenében megtalálható bíboros és pópa, ajatollah és rabbi, sámán és brahmin, sőt még olyan valaki is, aki leginkább Lui Padréra emlékeztet. Mi más lehetne egy ilyen zűrös társaságnál az úrvacsoravétel, mint véres, beavatási rítus? Fekete-fehér híradófelvételből értesülünk, hogy valaha voodooszertartás dívott Montsalvatban, ám Amfortas parázna bűne óta már semmi sem a régi: most afrikai óriásasszony lába közül nyert vérért járul a nemzetközi főpapokból álló siserehad: véres tenyerüket a hófehér ruhájú Parsifalba törölvén testálják rá a szent gerely visszaszerzésének küldetését. Klingsor, a gaz, hitehagyott lovag és mágus - Schlingensiefnél bohócsipkás szerecsen - hasonló feketemisére hajtja bennszülött viráglányait, mielőtt rakétával kilőné magát a világűrbe - e mozzanattal az Anettka Space Projectet juttatva a kábeltévén edzett magyar nézők eszébe.

A rítusok középpontjában - ki gondolta volna? - a szent Nyúl áll. A lándzsavesztett Grál-lovagok a nyúltotemet imádják. Nagypéntek-húsvéti nyúltermékenység- törzsi totemállat - módfelett ravasz asszociációs sor! Kiemelt szerepének megfelelően a Nyúl unos-untalan feltűnik a színen. Például ketrecben, jól megtermett, lomha kannyúlként, de kitömött, szertári formában is, majd mint aranybálvány, máskor rajzolt címerállat, és persze vetítve: élő s oszló mivoltában egyaránt. Az elenyésző Nyúl és a főszereplők váratlan pusztulása valóságos Götterdämmerung, de hát az egy másik darab.

Limlom és perpatvar

A rendező amúgy sokkal több szereplőt küld a színpadra, mint azt Wagner megírta egykor. A Down-kóros párt még csak érteni véltem: a "szent balgaság", gyermeki ártatlanság megtestesüléseként kísérgetik Parsifalt mindenhová, ám sokáig gondot jelentett számomra egy súlyosan elhízott, hózentrágeres pasas, kezében aranynyúllal, valamint párja, egy kivénhedt matróna gyakori felbukkanása. A viráglányjelenetben például, ahol valójában csak Parsifalnak és az őt csábítgató tündérleányoknak lenne keresnivalójuk. Mára azonban Schöck Atalától, a produkció egyik magyar viráglányától megtudtam: a dagadék nem más, mint maga a "szabadkőműves nagymester". Ő lenne hivatott szimbolizálni Wagner olthatatlan vágyát, hogy szabadkőműves lehessen, merthogy egyébként nem lett.

Nos, mindebből nem könnyű kihüvelyezni Parsifal, a "balga szent" történetét, akin nem fog a szerelmi bűbáj, és ezért képes visszaszerezni a Krisztus testén sebet ejtő szent gerelyt, hogy megváltsa a bűnös Kundryt és a bűnös Amfortast, üdvöt hozván a Grál-lovagoknak. Kétségtelen, Wagnert is foglalkoztatta a rítus, és foglalkoztatta a szexualitás. A dárda és kehely, Amfortas be nem hegedő, nyílt sebe, az anyai szeretet és az első csók összekapcsolása klasszikus freudi problémákat vet fel: a Parsifal összetett darab. Kezdő rendezőnknek azonban csak annyi sikerült, hogy tovább gubancoljon olyan szálakat, amelynek jó részét saját maga szőtte a történetbe.

Talán az sem szerencsés, hogy a sok limlom, sürgés-forgás, mozgás-csoszogás a tényleges szereplőket szinte elnyeli, háttérbe szorítja. Az énekesek ekként korrekt, de nem megrázó teljesítményt nyújtanak. A legtöbb kritika a címszerepet alakító Endrik Wottrichet éri, hogy "préselve" énekel, erőlködik, nem elég szép a hangja. (Megjegyzendő, hogy Boulez 1966-os előadásain Kónya Sándor alakította Parsifalt. Micsoda idők!) Jellemző módon a lapokban az énekléstechnikai problémáknál lényegesen nagyobb teret kapott a Wottrich és Schligensief közti zajos perpatvar, amely során kölcsönösen rasszistának és nácinak bélyegezték egymást.

Ha pedig valaki arra volt kíváncsi, miként nézett ki az elmúlt százhúsz év során a Parsifal színpadképe Bayreuthban, a városháza kamarakiállításának jóvoltából maketteken tanulmányozhatta a korábbi díszleteket, és a legmegfelelőbbe beleálmodhatta a Festspielhausban hallott zenét.

Nos, mindebből nem könnyű kihüvelyezni Parsifal, a "balga szent" történetét, akin nem fog a szerelmi bűbáj, és ezért képes visszaszerezni a Krisztus testén sebet ejtő szent gerelyt, hogy megváltsa a bűnös Kundryt és a bűnös Amfortast, üdvöt hozván a Grál-lovagoknak. Kétségtelen, Wagnert is foglalkoztatta a rítus, és foglalkoztatta a szexualitás. A dárda és kehely, Amfortas be nem hegedő, nyílt sebe, az anyai szeretet és az első csók összekapcsolása klasszikus freudi problémákat vet fel: a Parsifal összetett darab. Kezdő rendezőnknek azonban csak annyi sikerült, hogy tovább gubancoljon olyan szálakat, amelynek jó részét saját maga szőtte a történetbe.

Bár címszereplőt már régen nem adtunk a Festspielhausba, Fischer Ádám az idén is sikerrel vezényelte a Ringet. Ezt a rendezést utoljára, mert a darab átmenetileg lekerül a színpadról. 2006-ban Thielemann tanítja be az új produkciót, ám hogy ki rendezi, még nem dőlt el, ugyanis a kiszemelt Lars von Trier visszamondta a részvételt. 2007-ben viszont az Erkel Színházból is ismert Katharina Wagner mutatja majd be, mit gondol dédapja művéről, A nürnbergi mesterdalnokokról. Thielemann az idén csak a Tannhäusert dirigálta, ám ez a produkció az idei ünnepi játékok legjobb előadásává nőtte ki magát. A két évvel ezelőtti bemutatóhoz képest apróbb változtatásokat eszközöltek, s ez valóságos csodát tett a darabbal. A pompás siker, a ragyogó karmester mellett, nem kis részben köszönhető két új szereplőnek: a Tannhäusert éneklő, hatalmas hangú fiatal tenornak, Stephen Gouldnak és a Vénuszt szuggesztíven megszemélyesítő Németh Juditnak.

Véget ért a program, s mi bizakodón tekintünk a jövőbe. A nyúlgerezna az idén már nem oszlik tovább...