Lukács

Egy Német Requiem

2004.09.11. 00:00

Programkereső

A lobbanékony Hugo Wolf egy alkalommal állítólag így jellemezte Brahms életművét: „ősi kövület, amely teljesen kívül esik az idők fő áramán.” Többé-kevésbé mindkét állítás igaz. Egyrészt kitűnő minőségű kövülettel van dolgunk, amely remekül ellenáll az ilyen-olyan áramlatokat hozó időnek, és egyáltalán nem erodálódik. Másrészt Brahms valóban különös figura a tizenkilencedik század második felének zenei világában.
d72a1e11-fa81-490c-a69d-7f5aa7e69a9f

Bár Liszt és Wagner kortársa volt, szellemi rokonságot egyáltalán nem e mágus-komponisták forradalmi újításaival, hanem a klasszikus műfajok őrzőjeként rég halott mesterekkel, mindenekelőtt Bachhal tartott és vállalt. Elég csak kinyitni az Ein deutsches Requiem partitúráját: a szimmetrikus szerkezetre feszített romantikus dallamok áradását újra és újra két lábbal a földön álló fúga-remekek józan heroizmusa egyensúlyozza ki.

A Mátyás templom közönsége szeptember 8-án a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar előadásában, Kollár Imre vezényletével hallgathatta meg a Német Requiemet. A szopránszólót Szabóki Tünde, a baritonszólót Massányi Viktor énekelte.

Kollár Imre maga a nyugodt erő. Bensőséges viszonyt ápol a partitúrával, és nagy gondot fordít arra, hogy az eldugottabb, belső szólamokban történő finomságokra is felhívja a hallgatóság figyelmét. Látható és hallható célja volt, hogy pálcája nyomán a zenekartól, az énekkartól és a szólistáktól érkező motívumok úgy fonódjanak össze és sarjadjanak egymásból, mint a rajzfilmben villámgyorsan növekedő égig érő fa ágai. Különösen az első (Selig sind, die da Leid tragen) és az ötödik (Ihr habt nun Traurigkeit) tételben voltak olyan pillanatok, amelyekben a különböző forrásból származó dallamok illesztékei szinte eltűntek a hangzó térből. Ugyanezt a zenei folyamatot előrevivő, pozitív energiát éreztem a szólóénekesek előadásában is. Ritka szerencsés választás volt ez a kettős: hangszínükben és fogalmazásmódjukban egyaránt nagyszerűen összeillettek, s ehhez a harmóniához mindkettőjük részéről gazdag, erőteljes, de sohasem harsány hang és pontos intonáció társult. Szabóki Tünde és Massányi Viktor egyaránt mesterei a dallambeli szünetek intenzív áthidalásának, így képesek megakadályozni, hogy a pausák miatt szétessen a zenei folyamat. (Ilyen szempontból különösen a harmadik tétel nehéz, ahol az Isten előtti megsemmisüléstől a bariton szólista dallama szaggatottá, szinte fuldoklóvá válik.)

A Nemzeti Énekkar Antal Mátyás karigazgató munkájának köszönhetően alaposan felkészülve, biztos tudással állt színpadra. Az együttes mindvégig arányosan szólt, és jól hozta a mű nagy részéhez szükséges súlyos, veretes hangvételt, de a komor horizonton időnként felbukkanó derültebb, vigasztalóbb területeken (például a második tétel középrészében) nem sikerült könnyedebb hangzásra váltani, nem is szólva a jól megtanult és imponáló energiával előadott, de mindegyre leragadó fúgákról. A Debreceni Filharmonikus Zenekaron szintén érződött a gondos előkészítő munka, összességében azonban kicsit színtelennek találtam a muzsikusok játékát. A gordonkák és a brácsák rendre kihagyták a nagy domborítási lehetőségeket. Az első tétel elejét és visszatérését, valamint a második tételben a csellók ritmus-osztinátóját meglehetősen enerváltnak éreztem, a hegedűk viszont – főleg a harmadik tétel Ach, wie gar nichts szakaszában és fúgájában, valamint a bensőséges negyedik tételben – többször is elég keményen és differenciálatlanul szóltak. A második tételben a Denn alles Fleisch két fortissimo megszólalását megelőző, kiválóan felépített fokozások finisében az első kürt sajnos az önmegvalósítás útjára lépett, alaposan lemaradva az összes többi közreműködőtől, így a fantasztikus csúcspontokat nem sikerült közösen meghódítani. A zárótételben azonban a rézfúvós kar az addig enyhén gyengélkedő fafúvósokkal együtt váratlanul kivirágzott; utóbbiak közül különösen a fuvola és a klarinét búcsúzott szépen.

Befejezésként álljon itt egy másik vélemény a német mesterről. „A minden vállalkozásában megnyilvánuló roppant méltóság, mély és becsületes komolyság az, amely Brahmsot az átlag fölé emeli.” Becsületes komolyságból, tisztességes felkészülésből ezen a koncerten az előadók részéről sem volt hiány, és a sznobéria vámszedői által kultúrruhába öltöztetett ordas gagyik korában ez több, mint nagyra becsülendő.

(2004. szeptember 8. 20:00 Mátyás templom – A Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar oratóriumkoncertje; Brahms: Német Requiem; km.: Szabóki Tünde, Massányi Viktor (ének); karig.: Antal Mátyás; vez.: Kollár Imre)