Hedvig

Bartók-analitika

2004.09.13. 00:00

Programkereső

Kárpáti János Bartók-analitika című tanulmánykötete nemrég jelent meg a Rózsavölgyi és Társa cég gondozásában. A szerző több mint negyven Bartókkal kapcsolatos tanulmányából, cikkéből és előadásából válogatta ki a könyvben szereplő tizenötöt, melyek közül a legkorábbi 1962-es keltezésű, a legfrissebb pedig e kötetben lát először napvilágot.
5c78a643-48ca-4754-912d-674cd288eff8

Kárpáti írásai három nagy tematika köré csoportosulnak. A legkorábbi tanulmányok elsősorban Bartók zenetörténeti helyének meghatározását célozzák, rámutatva a magyar mester és egy jelentős elődje, illetve kortársa alkotói kapcsolatára (Beethoven és Bartók vonósnégyes-művészetének közös vonásai; Bartók és Schönberg). A cikkek második csoportja Bartók zenéjének etnikai forrásait kutatja (Bartók Észak-Afrikában – Egy rendkívüli gyűjtőút és annak zenéjére való hatása; Bartók Béla és a Kelet; Bartók Béla és egy Duna-völgyi zenei integráció lehetősége). A Kárpáti János által vizsgált harmadik nagy terület az analitika kérdésköre, ahol nemcsak saját elemző módszerét mutatja be, de vitába is száll Lendvai Ernő és más Bartók-kutatók monisztikus elméleteivel (Az elhangolás jelensége Bartók kompozíciós technikájában; Tiszta és elhangolt struktúrák Bartók zenéjében; A Bartók-analitika kérdései – Még egyszer Lendvai Ernő elméletéről; Bartók-analízis az óceánon túl). E három nagy kérdéskört érintő írásokat esettanulmányok (Alternatív struktúrák Bartók Kontrasztok című művében; Szecesszió a zenében: Bartók I. vonósnégyese; Monológ, dialóg és drámai ütközés Bartók hangszeres műveiben), illetve kollégák jelentős Bartók-könyveiről írt recenziók egészítik ki.

Azt hiszem, felesleges volna megpróbálnom összefoglalni az egyes írások fő téziseit – az érdeklődők legjobban teszik, ha maguk lapozzák fel a kötetet. Ehelyett inkább csak a központi, Analitika című fejezettel kapcsolatban szeretnék néhány megfigyelést tenni. Kárpáti János – mint az a kötet címéből is kiderülhet – alapvetően strukturalista, elemző szemléletű tudós: teóriáit a zenei alkotóelemek következetes és alapos vizsgálatával, hatalmas anyagismerettel építi föl. Elemzéseit ráadásul mindig történeti kontextusba ágyazva végzi, s következtetéseit – ha csak lehet – Bartók saját írásaival, nyilatkozataival is megtámogatja. Központi jelentőségűnek érzem Kárpáti 1971-es tanulmányát az elhangolás bartóki technikájáról, melyet több mint két évtizeddel később továbbfejleszt és az „elhangolás” terminust kiterjeszti a Bartók-zene kontrapunktikájára, tonális síkjaira és ritmikájára is.

Kárpáti János Bartók-képéről és tudományos szemléletéről azonban saját elemzései mellett az is sokat elárul, hogyan viszonyul más Bartók-elemzők munkáihoz. Lendvai Ernő elméletével való vitája évtizedek óta ismeretes – ennek a vitának a gyümölcse többek közt Kárpáti elhangolás-elmélete. A Bartók-analitika kérdései – Még egyszer Lendvai Ernő elméletéről című 1999-ben tartott előadása meggyőző érvekkel cáfolja Lendvai tengelytonalitással, funkciókkal és aranymetszéssel kapcsolatos megállapításait. 2003-as írásában (Bartók-analízis az óceánon túl) pedig a Bartók-elemzés történetének bevezető áttekintése után az amerikai Bartók-analízis két legfontosabb vívmányának, Elliott Antokoletz 1984-es és Paul Wilson 1992-es könyvének ismertetését, majd bírálatát nyújtja. Kárpáti elutasítja mind az amerikai Bartók-analízis részben hiányos anyagismereten nyugvó, többnyire egyszempontú és meglehetősen öncélú, mind Lendvai tetszetős, mindenre alkalmazhatónak hitt módszereit. Kárpáti célja ugyanis nem az, hogy általános érvényű elméleti rendszert dolgozzon ki, mellyel a Bartók-zene minden jellegzetességét egyszerre tudja magyarázni – sokkal inkább a művek működési mechanizmusát és – főleg! – a mögöttük álló alkotó gondolkodásmódját igyekszik megérteni. Kárpáti János könyve ezért nem csak egy szűk szakmai kör, hanem az egész muzsikustársadalom számára is hasznos, érdekes olvasmány.

(Kárpáti János: Bartók-analitika; Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2003)