Menyhért, Mirjam

Tündértánc gordonkán

2004.09.15. 00:00

Programkereső

Néztem a Zeneakadémia Nagytermének színpadát a Popper Dávid Nemzetközi Gordonkaverseny díjkiosztó gálaestjén, és egy kicsit úgy éreztem magam, mintha éppen az évnyitón ücsörögnék: középen a nemzetközi zsűri, jobbra tőlük a magyar zenei élet néhány prominens személyisége. A pódium bal oldalán, az aranydiplomások helyén pedig két lány és öt fiú, mérsékelten elegánsan: Solene Kermarrec, Elizaveta Souchtcsenko, Várdai István, Sergey Antonov, Mérei Tamás, ifj. Mező László és Ölveti Mátyás. Mint négy magyar diák és három külföldi vendéghallgató… A nézőtéren pedig számos érdeklődő: rokonok, barátok és növendékek.
caef6d1b-c58a-456c-9312-1cba58f23381

Elkezdődött a díjkiosztás, és szegény külföldi versenyzők és zsűritagok legalább annyira meg voltak szeppenve, mint évnyitón az aranydiplomások. Hallották a nevüket, de angol tolmács híján nemigen tudták, éppen mit beszélnek róluk, mit kell tenniük; menjenek-e a színpad közepére, vagy csak álljanak fel a helyükön és hajoljanak meg. Azért valahogy szép komótosan megoldódott ez is. Aztán eltűntek az emberek, az asztalok meg a székek, és ott maradt a hatalmas, üres színpad. Hogy aztán betöltse a zene, akár egyetlen gordonka hangja, sokkal szebben és természetesebben, mint előtte a beszéd és az emlékplakettek.

Ifj. Mező László és Ölveti Mátyás különdíjat kaptak, ők nem szerepeltek a gálaesten. Először a második helyezettek, Sergey Antonov orosz és Solene Kermarrec francia csellista léptek a színpadra. A 21 éves, vörös hajú Sergey sokkal magabiztosabban mozgott a színpadon gordonkával a kezében, mint anélkül. Az eredményhirdetést követően úgy ment le, mint egy iskolás és most úgy tért vissza, mint egy művész. Értelmesen, összefogottan játszotta Kodály Szólószonátájának I. tételét, de hallatszott a csellón, hogy négy húrja van: mindegyik egy kicsit más hangszínen szólalt meg. A legalsó üresen néha pont úgy, mint egy vasvödör. Solene Kermarrec ugyanabban az évben született, és a műsorválasztása is hasonló volt: ő a darab fináléját játszotta a gálakoncerten. Kapkodósan, elnagyoltan indult a tétel. A kezdeti izgalom csökkenésével aztán fokozatosan egyre kiegyensúlyozottabb és élvezhetőbb lett. A francia gordonkaművész egyébként ennek a darabnak az előadásáért különdíjat is kapott.

Mérei Tamás, az 1994-es Popper és az 1998-as rádiós Gordonkaverseny első helyezettje ezen a megmérettetésen csak harmadik díjat kapott. A záróhangversenyen Beethoven opus 102/1-es C-dúr Szonátájának I. tételét szólaltatta meg Homor Zsuzsanna zongoraművész közreműködésével. Végre egy higgadt, kiegyensúlyozott, felnőtt produkció! A szonátapáros irigylésre méltó harmóniát sugárzott. Még a nézőtér 16. sorában is éreztem. A Beethoven-darab az én felfogásom szerint nem ennyire finom, mondhatni finomkodó, mindenesetre így is érdemes volt meghallgatni.

A szünet előtti utolsó műsorszám Popper Tündértánca volt az egyik első helyezett, Elizaveta Souchtchenko interpretációjában. Hosszú, fekete bársonyruha nagy, fehér gallérral, kontyba tűzött haj, hajráf: a tizenkilenc éves Elizaveta századeleji porcelánbabának öltözött. Ám mindez csak addig volt érdekes, míg el nem kezdett játszani. Onnantól kezdve csak az arca élt, ez a gyönyörű és kedves, pajkos babaarc és a hangok, amik olyan könnyedséggel folytak ki a keze alól, mint a rizsszemek. Erre mondják: olyan, mintha gordonkával a kezében látta volna meg a napvilágot. És ez bizony nagyon ritka. Vannak tehetséges zenészek, akik véletlenszerűen mondjuk éppen csellózni kezdenek, és ezen az instrumentumon aztán szépen ki is tudják bontakoztatni adottságaikat. Kimondottan hangszeres tehetségből azonban, aki olyan, mintha direkt arra a hangszerre született volna, amelyen játszik, egy kezemre ráfér, hányat ismerek, és azoknak is a fele – halott.

Jó, jó, ügyes meg virtuóz, de majd a Rokokó Variációkban kiderül, milyen muzsikus – gondoltam keresztbe fűzött karokkal és összeráncolt homlokkal méregetve a csodacsellistát. És bizony meg kellett állapítanom: a babaarcú Elizaveta kitűnő zenész! Érzékeny, figyelmes, alkalmazkodó, de nagyon is jól tudja, hogy mit akar. Bűbájos, amikor egy köveket is megolvasztó mosollyal átadja motívumát az elsőhegedűnek és számon kérő, amikor a szólócselló és a fuvola egy leheletnyit szétcsúszik, nem is az ő hibájából. Addig hagyja magát sodorni, s ő maga is kavarja a zenei örvényeket, belerántva a Rádiózenekar valamennyi muzsikusát, abban a pillanatban azonban hirtelen minden idegszálával Kovács Lászlóra összpontosít. S nem telik bele sok idő, már ismét együtt vannak. Akkor megnyugszik. És játszik tovább önfeledten, úgy cikázva futamok és skálák között, mintha nem a fogólapon húzná a bal kezét, hanem csak egy szelet kenyéren a vajas kést.

A verseny magyar nyertese, a szintén 19 éves Várdai István a Dvorak Csellóverseny első tételét játszotta. A Zeneakadémia előkészítő tagozatán Mező László növendéke, még csak idén kezdi meg egyetemi tanulmányait. Ez az első díj talán nem meglepetés az 1996-os Friss Antal Gordonkaverseny és a 2000-es, illetve 2003-as Nemzetközi Popper Dávid versenyek megnyerése után, mindenesetre hihetetlenül nagy öröm! És ami számomra különösen nagy boldogság: ez még csak a kezdet. Várdai István előtt most koncertpódiumok sokasága nyílt meg. Azt hiszem, a munka java még csak most jön…

(2004. szeptember 14. Zeneakadémia Nagyterem, 39. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny 2004 – A Popper Dávid Gordonkaverseny díjkiosztó gálahangversenye; Kodály: Szólószonáta – I. tétel ; Szólószonáta – III. tétel; Beethoven: C-dúr Szonáta, op. 102/1 – I. tétel; Popper: Tündértánc; Csajkovszkij: Változatok egy rokokó témára; Dvořak: h-moll gordonkaverseny – I. tétel; km.: Sergey Antonov, Solene Kermarrec, Mérei Tamás, Elizaveta Souchtchenko, Várdai István (gordonka), Homor Zsuzsanna, Evgenij Talisman (zongora), Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; vez.: Kovács László)