Nándor

Rövid és hosszabb változat

2004.09.21. 00:00

Programkereső

Gondolkodom, mi rosszat is mondhatnék a Fesztiválzenekar évadnyitó koncertjéről, és valahogy nem jut az eszembe semmi. Reprezentatív volt a műsor, mégis szokatlan, vendég is jött, de nem egy csillogó vagy legalábbis jónevű szólista, hanem egy egész kórus, a Collegium Vocale, Gent.

Eljátszották a Táncszvitet a nagy Bartóktól, és a Hét egynemű kart a kicsitől, a gyakorlati zeneszerzőtől, aki az ifjúságot is ellátja énekelnivalóval. Megszólalt a Zsoltárszimfónia a nagy Sztravinszkijtól, és a Concerto D-ben a rutinos zsenitől, aki tudja, hogy nem a szeszektől vagy a rohadt alma illatától kell az ihletet várni, hanem oda kell ülni a kottapapír fölé, és pötyögtetni a kottafejeket.

Talán a bázeli Concertónál elmondható, hogy a zenekar pontos, tiszta, fegyelmezett volt, mégis mintha maga sem melegedett volna föl a mű iránt, eljátssza, mert ez a dolga, de maga sem tudja, mit mondjon vele. Furcsa, éles ellentét van a megszólaló zene és Fischer Iván mozdulatai, elszánt mosolya között, ha pedig behunyom a szemem, csak a kottafejeket és a vonalakat látom, nem a tojásfejű zeneszerzőt, aki meg akarna szólítani.

Kísérletező a koncert, nemcsak a műsor érdekes, hanem önmagában a hangzás is. A két zenekari kíséretes Bartók-kórusmű úgy hangzik el, hogy a pódium jobb oldalán állnak a belga hölgyek, és balra tömörödik a zenekar. Ennek megfelelően a fül jobban szétválasztja az énekhangokat és a hangszereket, akusztikailag (meg valóságosan is) kissé zsúfolt a zenekari rész, de mondjuk a Falun ciklus alatt így sem tudok szabadulni Fejérvári Zsolttól. Pontos, lelkes, odaadó muzsikus, és pont annyi szól a nagybőgőből, amennyi kell. Amennyi biztos alapot jelent, és nem telepedik rá a többiekre. És nem is nagyon halványan az az érzésem, hogy tényleg esetleges a választás, bárkit kiválaszthatnék a zenekarból, hasonló élményt jelentene.

A Fesztiválzenekar udvarias házigazda, hagyja, hogy a kórus legyen az est főszereplője. Szép feladat, hiszen a Falun esetében a hangszerelés elég rámenős, a darab úgy indul (vagy legalábbis most úgy indult), mintha az ember sétálna az utcán, és egyszerre a nyakába szakadna a hatodikról egy mosóteknő két kiló szennyes ruhával és a fürdő ordító ötös ikrekkel. Nagyon kell zenélni, és közben mégis úgy kell játszani, hogy fölötte jól hallható legyen a hölgyek éneke. Tépni a hangszereket, és folyton észnél lenni. És megvan. Megcsinálják, és a Falun, amit senki sem ismer, ahol szlovákul hujjognak, szóval nem indul éppen esélyekkel az est legnépszerűbb darabja címért, egyszerre kinyílik, érthető lesz, olyan, mint a világszerte nagy becsben tartott Sztravinszkij-darab, a Les Noces, csak igazibb, rövidebb, kedvesebb.

A Hét egynemű kar azzal súlyosbodik-könnyebbedik, hogy magyarul énekelnek. Megható gondossággal formálják a vendégek a nehéz magyar szavakat, az első darabokban mintha figyelmesebben foglalkoznának az artikulációval, később fáradni látszanak a

cs-ktől, a-któl, de végig tudják, mit énekelnek, az arcokon látszik az értelmes éneklés, és közben meghalljuk a nemzetközi Bartókot, hogy az életműnek már az a része is a nagyvilágé, amely kifejezetten a magyar muzsikusoknak készült. A Concertónál vagy a zongoraversenyeknél ez az érzés mindennapos, ám ha egy csapat németalföldi azt énekli (és milyen szépen), hogy "Ez a falu be vagyon kerítve, haj", az tényleg kenyérre keni a szünet előtt a közönséget.

A szünet után más kalandok következnek. A Táncszvit igen látványos előadása után Sztravinszkijtól a Zsoltárszimfónia. Megint egy ötlet: a kórus nem a zenekar mögött álló gyászvitézek testületeként működik közre, hanem hangszeresekként. Úgy ülik körbe a karmestert, mintha ők alkotnák a zenekart, és a hangszeresek mögöttük kapnak helyet, hogy megvalósuljon az énekkar és a zenekar egysége, együtt, minden szempontból azonos feltételekkel adják elő a darabot, szépen összekeveredjen az emberek és a hangszerek hangja.

Nem teljes a siker, mert az ültetés így a Fesztiválzenekart szorítja háttérbe, optikailag valóban szimfónia lesz a Zsoltárszimfónia, a hangzás azonban zenekari kíséretes kórusművet érzékeltet. Van még valami, ami tiltakozik a mű ilyen értelmezése ellen. Természetesen elfogadom, ha Fischer Iván azt mondja, hogy tessék ránézni a darab címére, Zsoltárszimfónia, itt az énekesek is hangszert alakítanak, csak nem az álluk alá szorítják, hanem önmagukból formálják. Az értelmezés számomra mégis profánul hat, mert a szöveg eszerint bármi lehet, Sztravinszkij ugyan a zsoltárok latin fordítását használta, mert ebből merítette az ihletet, vagy pillanatnyi vallási buzgalma itt talált enyhülést, de a választott szöveg lehetett volna a bostoni telefonkönyv is. A mű sokat emlegetett objektivitása ellenére sem hiszem el, hogy nem személyes lenne az üzenet. Csak Sztravinszkij nem szerette mutogatni magát, nem érezte azt, hogy érzelmi világa közérdeklődésre tarthatna igényt. Ráadásul az előadás hangzó része nem is ilyen volt, a Collegium Vocale kifejezetten érzelmesen, nem is testületként, hanem személyenként, a tagok összességeként énekelt. És akkor nem értem, miért kell az előadásba egy ellenirányú formai-technikai megoldás. Elbizonytalanít, és nem világos, hogy ez most véletlen-e vagy üzenet. És ha üzenet, mit jelent.

Közben meg tudom, hogy kákán a csomó, és ha megkérdeznek, milyen volt a koncert, mindenkinek azt mondom: jó. Nagyon jó.