Menyhért, Mirjam

Lang Lang - romantikus gyöngyzuhatag

2004.09.22. 00:00

Programkereső

Egy „korai” romantikus versenymű – Mendelssohn g-moll darabja – és egy nagy, kései-érett romantikus kultuszdarab – Csajkovszkij b-mollja – került egymás mellé, persze fordított sorrendben a DGG új korongján. A kínai – nem csak származása, hanem neveltetése, iskolázottsága alapján is az – Lang Lang nagy világversenyek díjazottja: azonban a „késztermék” olyannyira „amerikai”, hogy azok is szidják, akik nem szeretik a más kultúrákból érkezett művészeket, és azok is, akik a technikai „tökéletesség” miatt feltételeznek gondolatszegénységet.
eee002dc-1c95-41f2-a5dd-1a02b3db0c55

Az alábbi cikkecskében is két véglet csap össze: tátott szájú bámulat és valami homályos, definiálatlan émelygés, hányinger. A két érzés felváltva követi bennem egymást, minden egyes belehallgatás közben, s sorrendjük az aznapi hallgatói diszpozíciótól – mondjuk szebben –, a befogadói nyitottságtól függ.

Az, hogy Lang Lang játéka nagyon „feldobott”, élénk, mindig frissen reagál a zenekarban kivirágzó dallamokra, egy technikai különlegességnek köszönhető. Ha gonosz akarnék lenni, egy (alapvető) fogyatékosságnak: a pianista nem tud legato játszani, két-három hangot összekötni, melódiát formálni. Persze ez így nyilván túlzás. Tudna, ha akarna! Ám hangzáseszménye egyfajta pointilizmus, mely egy nagyszabású romantikus versenymű szövetébe ágyazva, a zenekar komplex hangzására artisztikusan rávetítve – esztétikai állásfoglalásnak tűnik. S mivel ezen az egy tartományon belül szinte végtelen változatosságot kínál, nehéz megtalálni azt a hasonlatot, milyen is ez a híres b-moll koncert Lang Lang olvasatában. És persze Barenboim chicagói zenekara értelmezésében.

A karmester lehengerlő és diszkrét egyszerre: megteremti azt a struktúrát, amely összefogja, és (meglehetősen banális) csúcspontokhoz vezeti az előadást. Nyilván hangmérnöki érdem is a tér kitágítása és a zongorista gyöngyfüzéreinek beágyazása, ugyanakkor elkülönítése. Az esztétikai utálkozás – no jó, mondjunk fenntartás-rendszert – ellenére a Csajkovszkij-darab végig hallgatható, koherens egész. A bevezetés világhírű, grandiózus és lenyűgöző ereje például az első hallgatás során foglyul ejt, bevisz, szinte erőszakkal beránt a darab világába. Az egész (lemez) ismeretében újra hallgatva viszont elárulja és leleplezi a zongorista alap-manírját. A hangok kerekek, sőt gömbölyűek. Nem hidegen és keményen csillogó üveggyöngy-áradat ez. A közeg meg határozottan nedves, vizes. Mintha szénsavas ásványvízben figyelnénk a tökéletes – istenien tökéletes – buborékok-gömbök mozgását. Rugalmasak ezek a gyöngyszemek, sima felületről visszapattannak szinte, nem zavarják a „vonalat”, a „homogén” dallamot. Találkozásuk mindig pillanatnyi vagy annál is rövidebb. Szinte érzi a hallgató amint parányit behorpadnak, s belső-rugalmas szubsztanciájuk máris „visszaállítja” a gömböt, a tökéletes természeti (azaz isteni) formát.

Részegítő érzés – mondom: első hallgatás esetén biztosan érzékelni ezt a tökéletességre nem is törekvő, hanem annak elérését evidenciának vevő zongorázást. Lang Lang lelkét „megmenti”, hogy egyéniségéből hiányzik a nárcisztikus ön-mutogatás. Spontán módon virtuóz. Ha éppen szeretem, élvezem és elfogadom, akkor úgy érzem: tudattalanul az. Sajnos Csajkovszkij darabjának számtalan vulgaritása, hatásvadász módon emelkedő szekvenciái vagy éppen lírájának banalitásba forduló üresjáratai megutáltatják velem a zongorista mindig egyforma perfekcióját is. A lassú tétel néhány valóban eredeti pillanata ellenére az egész zárótétel émelyítő önismétlés. A zongorista személye eltűnik, ő csak díszít, dekorál. A romantika megkövetelte lánglelkű művészhez, kommunikátor–interpretátorhoz semmi köze. Mendelssohn kevésbé elcsépelt dallamai esetében talán néha jobban tetten érhető a megmutatás öröme – bár talán a mű, talán Barenboim jó- vagy rosszvoltából a mű egysége itt egyáltalán nem jön létre.

Azok számára, akik el tudják viselni – mondjuk Murray Perahia sokkal sokszínűbb billentésében (vagy annak ellenére) – a megnyilvánuló személytelenséget, a művészi arctalanságot, profiltalanságot, a fiatal Lang művészi hozzáállása MA TALÁN elfogadható. Aki hallotta korábbi, TELARC kiadásban megjelent felvételeit, az tudja, hogy rendelkezik bizonyos temperamentummal: s nem okvetlen unalmas és egyszínű. Ami engem illet, várom, hogy szembeszegüljön más szerzők, másfajta repertoár kihívásaival. Remélem, Lang Lang beérését, művészi felnövekedését nem lassítani fogja a jelenlegi perfekcionizmus. Majd kiderül, hogy buborék vagy igazgyöngy az, ami ujjai nyomán a zongorából árad.