Huba

Hatvan év az asztalfiókban

2004.09.28. 00:00

Programkereső

Kottáját, hangfelvételét hiába kerestem a koncert előtt – Magyarországon egyik sem elérhető. Pedig nem kortárs muzsikáról és egyáltalán nem jelentéktelen szerző művéről van szó. Dohnányi Ernő – többek véleménye szerint – főműve, a Cantus vitae az 1941-es operaházi bemutató óta most hangzott fel először hazánkban!

Hogy hatvan évig miért nem volt hallható Dohnányi szimfonikus kantátája, annak – a szerző általános mellőzöttségén túl – fontos oka a mű hatalmas előadói apparátusa: a partitúra négy szólistát, nagy létszámú vegyeskart, gyermekkart és monstre zenekart kíván. Ráadásul Dohnányi egyáltalán nem „könnyen emészthető” szöveget választott műve alapjául: a librettót ő maga állította össze Az ember tragédiájának szövegrészleteiből.

A szövegkönyvről – legalább röviden – külön is kell szólni. Dohnányi ugyanis nem Madách művének „sűrített” változatát akarta megírni, hanem szuverén módon úgy csoportosította a Tragédia különböző helyeiről származó néhány mondatos részleteket, hogy azok a saját filozófiai mondanivalóját közvetítsék. Az egymás mellé kerülő szövegrészletek általában tartalmilag, néha azonban csak egy-egy költői kép erejéig kapcsolódnak egymáshoz. Az így kialakított librettó öt nagy tételre, összesen 21 számra tagolódik. A tételeken belül a számok egybekomponáltak, sőt a negyedik és ötödik tétel is megszakítás nélkül kapcsolódik egymáshoz.

Az első tétel az anyag és szellem, az egyén és közösség örök ellentétét boncoló szövegeket állít egymás mellé. A tétel központi jelenetében a konstantinápolyi szín Barátai és Eretnekei „csapnak össze”. Madáchnál ez úgy történik, hogy a Barátok a XXXV., az Eretnekek a XXII. zsoltár néhány versét idézik: „Perelj, uram, az énvelem perlőkkel”, ill. „Én erős istenem, én erős istenem, miért hagytál el engemet?”. Dohnányi – kihasználva a megzenésítés adta lehetőséget – még drámaibbá élezi az ellentétet: a két zsoltárt versenként felelteti egymással, zeneileg pedig úgy állítja őket szembe, hogy a Barátokat megjelenítő férfikarhoz katonazene, induló, az Eretnekek szerepében fellépő nőikarhoz korálszerű zenei anyag járul. A második tétel („Bacchanália”) a mámorba, kéjbe menekülő, kiüresedett világot jeleníti meg a római szín kéjhölgyeinek és a londoni szín gépgyűlölő munkásainak szavaival. A zenében mindehhez keringő, majd foxtrott járul (szaxofonnal!), de a látszólag vidám tánczene egyre hajszoltabbá válik, mígnem végül megjelenik a Dies irae dallama: keringő helyett haláltáncot járunk! A következő rész („Funerália”) ennek megfelelően gyászinduló, melyben a londoni szín sírásói jelennek meg. Ezután szólal meg először a mű folyamán a szoprán szóló, és csak itt hangzanak fel a darabban Éva szavai: „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál, / Ne hidd, hogy éjjed engem elriaszt: / A por hull csak belé, e föld szülötte, / Én glóriával átallépem azt”. Ez Dohnányi művének fordulópontja, innen, az elmúlás bizonyosságából emelkedik az Élet éneke az ég felé. „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga” – Dohnányi mindezt egy tízperces tisztán zenekari közjátékban ábrázolja, melyet az Úr szavai követnek: „ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd, / Szüntelenűl, mely visszaint és emel, / Csak azt kövesd”. Ezután szólal meg a gyermekkar és kezdi a Teremtő – a darab végéig tartó – felmagasztalását. A Cantus vitae a három főangyal első színbeli „Hozsána”-jával ér véget.

A több mint másfél órás kompozíció stiláris és kompozíciótechnikai sokszínűsége, változatossága miatt tisztán zenei szempontból is joggal tekinthető Dohnányi magnum opus-ának. Csak néhány zenei mozzanatot emelek ki: több tételben, így például „A küzdelem” című zenekari közjátékban fontos szerepet kap az ellenpontozó szerkesztés, a fúga, fugato, kánon. A második tételben mesterien festi meg Dohnányi a gyárakban zakatoló, visító gépek zajait, de máshol sem riad vissza a szófestés néha talán naivnak tetsző eszközétől. Vérfagyasztó ötlet, ahogyan a zeneszerző Lucifer szavait illusztrálja („Koldús a dúst testvéreűl kívánja, / Cseréld meg őket és ő von keresztre”): a Marseillaise-t idézi, melybe hirtelen brutális erővel tör be az Internacionálé dallama. Persze személyes ízlés és vérmérséklet dolga, hogy ezt ki miképpen értékeli; szerintem az ilyen zenei transzparenciák fontosak, jók, csak éppen, ha túlzásba viszi őket a szerző, gyengül a hatóerejük.

Nem véletlen, hogy az imént felsorolt néhány zenei jellegzetesség közül egy sem kapcsolódik a vokális szólamokhoz, a zenei történések ugyanis szinte teljes egészében a zenekarban mennek végbe. (Ezt támasztja alá a mű vezérmotívumos szerkesztése is.) Az énekszólamok meglehetősen kevéssé differenciáltak és – véleményem szerint – sokszor hiányzik belőlük egyfajta melodikus ív. Ez két dologgal magyarázható: magával a librettóval és Dohnányi prozódiájával. Szerzője nem véletlenül nevezi a Cantus vitae-t szimfonikus kantátának (és nem oratóriumnak), hiszen a szólisták nem feletethetők meg a Tragédia szereplőinek, sokkal inkább bizonyos filozófiai nézőpontokat képviselnek. Azzal viszont, hogy nem drámai módon, hanem filozófiai elvek mentén állította össze a szöveget, Dohnányi sajnos lemondott arról is, hogy zeneileg jellegzetessé tegye a szólisták megszólalásait. A filozófiailag erősen terhelt szöveg befogadási esélyeit pedig tovább rontja a – véleményem szerint – használhatatlanul rossz, sokszor az érthetőség rovására menő prozódia.

1146c654-430e-479b-b230-71c2af28685a

Mindezek a negatívumok persze csak csökkentik, de nem veszik el teljesen Dohnányi muzsikájának „élvezeti értékét”. El kell ismerni ugyanis, hogy nehézkességei és bizonyos gyengeségei ellenére a Cantus vitae fölényes mesterségbeli tudással, igényesen megírt, számos ihletett részt tartalmazó zene. És talán azt is mondhatom: felemelő muzsika. A Zeneakadémia közönségének tapsvihara mindenesetre erre engedett következtetni. No meg arra, hogy érdemes volt felvállalni a hatalmas munkát, amelyet a mű újbóli életre keltése igényelt. Mindezért csak köszönet és elismerés illetheti az előadókat, Korondi Annát, Meláth Andreát, Mukk Józsefet, Tóth Jánost, a Rádió együtteseit és karmesterüket, Strausz Kálmánt: felkészülten, magas színvonalon tolmácsolták Dohnányi művét. S végül egy jó hír azoknak, akik lemaradtak a szombati koncertről: nem kell újabb hatvan évet várni, hogy hallhassák a darabot – a Cantus vitae a múlt hét óta megszerezhető a Magyar Rádió saját kiadású CD-jén.

(2004. szeptember 25., Zeneakadémia – Dohnányi: Cantus vitae; km.: Korondi Anna, Meláth Andrea, Mukk József, Tóth János (ének), Magyar Rádió Gyermekkara, Énekkara és Szimfonikus Zenekara; vez.: Strausz Kálmán)