Menyhért, Mirjam

Lencsevég: Budapest Jazz Fesztivál

2004.09.29. 00:00

Programkereső

Nem csak zenehallgatás, de spontán információáramlás is nagyüzemben zajlott a 2. Budapest Jazz Fesztivál három estéjén. És ez jó, ez nagyon jó – az élet jelei kezdenek mutatkozni azon a műfajon, amely évtizedek óta méltatlanul viseli itthon a megtűrtség billogát.

A szervezők alapos körültekintéséről árulkodik a napok megválasztása. A vasárnap ugyanis – több alkalom igazolta – nem mutatkozik kedvezőnek a koncertre járás szempontjából. Ha már háromnapos a fesztivál, akkor kezdődjön csütörtökön a hétvége – ezt az üzenetet mindenki örömmel vette. Voltak is nagyon sokan már az első napon – dacára a kellemetlen, esőverte estének, megtelt a cirka 800-1000 ülőhelyes nagy sátor. Az állóhelyekre már kicsit kevesebb tér maradt, ebből a szempontból szerencsésebb volt a tavalyi megoldás, a szellősebb folyosók az üléssorok mellett – ennek hiányáért az időközben megépült és működő Buddha Beach komoly italválasztéka és hangulatos, keleti stílusú teázóboxai kárpótoltak az idén. Minden egyéb tekintetben hihetetlen nagypályás a Budapest Jazz Fesztivál: a terjedelmes propaganda telibe találta az érdeklődőkhöz vezető ösvényt, a helyszín és a környezet, a hangtechnika és a kiszolgálás európai színvonalú, az információk 21. századi profizmussal áramlottak (plazmakivetítők a sátorból kinnrekedtek számára stb.). A fesztivál megközelítette a szervezők – feltételezem – egyik legfontosabb célkitűzését: a zenésztársadalom és a jazzkedvelő közönség nagy része egyaránt tiszteletét tette legalább az egyik napon, így már nem csak koncertek színtere a Közraktár, hanem aktív fórum is, ahol a jazz iránt fogékony emberek eszmecseréje zajlik.

A zenei választék is nagyon ígéretesen alakult, a magyar mezőny olyan művészekből állt, akik legtöbbjét már a Fidelio oldalain is többször méltattuk. Világsztár is jutott minden napra, akik sok vendéget csalogattak, de a közönségszervezés sikerének olykor keserű tanulságai is vannak. Arra gondolok, hogy az alkalmi együttműködések magyar és klasszis külföldi zenészek között nem feltétlenül jelentik a minőségi zenei produkció zálogát. A második napon a szárnykürtös Kenny Wheeler egyáltalán nem tudta felvenni a most is remek formában lévő Oláh Kálmán Trió (Oláh Kálmán – zongora, Egri János – bőgő, Németh Ferenc – dob) egyaránt fiatalos és szenvedélyes lendületét. Pedig a dobos Németh Ferencben olyan partnerre találhatott volna, aki szintén a tengerentúlon, a műfaj fellegváraiban szerezte meg fantasztikus tudását, stílusának gazdagságát. Trilok Gurtu a harmadik nap nagy neve volt, akivel a Binder Károly – Borbély Mihály Duó lépett fel közösen. A két magyar zenész láthatóan ünnepi pillanatként élte meg az indiai ütőhangszeressel való közös játékot. Gurtu azonban kevés lelkesedéssel vette a zenei kezdeményezéseket, amelyek közül többet már Binder régi világzenei formációjából, a Pangeából jól ismerhetünk – akkor az olasz Federico Sanesi tablája kísérte a zongorán felcsendülő témákat.

A Budapest Jazz Orchestra Johnny Griffinnel azonban talán mindenkinek a kedvében járt. Rögtön az első nap, az a viharos-esős – ám a zenészeket és a közönséget egyaránt kárpótolta a fantasztikus atmoszféra, amelyet az itthoni és az amerikai jazz óriásai teremtettek. Az idei Szabó Gábor-díjas Berki Tamás és a még mindig észbontó Bontovics Kati. Mindkettejük zenei teljesítménye élmény és kellemes meglepetés. Fellépésük körülményeinek a megteremtése pedig lovagias és szép gesztus a szervezők részéről – főhajtás a magyar jazz hajdani „egyetlenjei” előtt, akik, túlzás nélkül, a mostani nagyobb keretekhez vezető utat kövezték ki. Johnny Griffin álomsoundja pedig úgy dorombolta végig Ellington örökzöldjét, az In A Sentimental Mood-ot, hogy az felejthetetlen.

A Közraktár-sátor további szereplői közül többen nem először léptek fel a pesti közönség előtt – főleg a második nap volt picivel csekélyebb az érdeklődés, hiszen mind a Dresch Quartet, mind pedig a Lantos Zoltán – Horváth Kornél Duó produkcióit nagyon gyakran lehet elkapni a város több helyén is. Persze ez fikarcnyit sem von le érdemeikből, hihetetlen profi zenészekről beszélünk, akik számára nincs megismételhetetlen rutin, stílusuk erejével képesek újra meg újra fellelkesíteni a közönséget. A harmadik napon fellépő Vasvári Pál Group ugyanezekkel a vendégművészekkel (Paco Sery – dob, Bernard Maseli – vibrafon) adott koncertet a közelmúltban a Millenárison. Az első nap nosztalgiahangulatát nem csak a Budapest Jazz Orchestra vendégei okozták. A Magyar Jazz Szövetség napjaként aposztrofált csütörtökön Kőszegi Imre játszott kvartettjével (K. I. – dob, Bacsó Kristóf – alt- és szopránszaxofon, Rozsnyói Péter – zongora, Orbán György – bőgő), és a koncertet kiegészítette a Kolumbiában élő zenészcsaládfő, Dely István vendégszereplése. Dely és Kőszegi a ’70-es években együtt alapították első zenekarukat, a Rhythm and Brasst, és a most újra megszólaló Percussion Workshop Orchestrát. A Dely-klán tagjai közül most hárman (István, László, Dávid) ütőhangszeres szekciót képeztek, Dely Róbert pedig gitáron közreműködött. A „régiek” közül Zsoldos Béla vibrafonon és marimbán játszott. A koncert furcsa, féloldalas hangulata úgy alakult ki, hogy a karibi perka-hangzás és a jazz-négyes egyáltalán nem idomult egymáshoz – persze a tempó közös volt. Egyszerre játszottak, de nem együtt, emiatt aztán megtörtént az a szokatlan helyzet, hogy egy színpadon egyszerre két jó koncertet lehetett hallani. Remek pillanataiban jam session muzsika szokott így alakulni – előre meghirdetett, begyakorolt produkció esetén azonban nem biztos, hogy szerencsés, hiányzott az igazi, a nagyívű kompozíció az egyes számokból.

A Balázs Elemér Group (B. E. – dob, Winand Gábor, Hajdú Klára – ének, Juhász Gábor – gitár, Balázs József – zongora, billentyűk, Glaser Péter – bőgő, Dés András – ütőhangszerek) és Dés László közös, fesztiválzáró koncertjét hallgatva nyilvánvalóvá vált, ami eddig is sejthető volt: a zenekar és a szaxofonos-zeneszerző egymásra találása az itthoni jazz legutóbbi történetének egyik kiemelt epizódja. Nem csak azért, mert külön-külön is nagyon népszerűek – még csak azért sem feltétlenül, mert utánozhatatlanul jó zenét játszanának. Maga a zene nem okoz különösebb meglepetést, dacára annak, hogy a zenekar készülő, harmadik lemezének új szerzeményeiből több is elhangzott. A zenekar most is a populáris és az igényes közötti vékony mezsgyén egyensúlyozik – tegyük hozzá: vállaltan és sikerrel. Nem ez az újdonság, hanem annál inkább az, hogy az együttműködés Désben és a zenekarban egyaránt óriási alkotói és előadói energiákat szabadít fel, és ez az, ami a műfaj egészének nagyon kell.

31775f3a-3f58-4742-b701-b9499d897f62

A fesztivál több másik helyen is kiegészítő programokkal zajlott, a Kultiplexben avantgárd koncertekre került sor, amelyek hihetetlen sikerére jellemző, hogy Szelevényi Ákos és a Dél-alföldi Szaxofonzenekar koncertjére képtelen voltam bejutni. Szellősebb volt a Ráday utcai szabadtéri színpad iránt az érdeklődés – bár a Brezó Quartet és a Jazzpression egyaránt nagyon figyelemre méltó, fiatal formáció, amelynek tagjai a jazz körének legszélső harmóniai és ritmikai lehetőségeit kutatják. A Ráday utcai éjszakai életre hivatkozva éjjel az utca kocsmáiban folytatódott a koncertek sora – ezekről általában a zenészek többet tudnának mesélni, mint a közönség, amely számára a füstben és a hangzavarban az elsőosztályú magyar jazz-zenekarok játéka olykor nem jelentett többet bosszantó háttérzajnál. Ebből a szempontból a fesztivál feladatai nem értek véget az idén, de visszatekintve az idei élményekre, megalapozott a remény, hogy egyszer a csehókban is megtanulják az emberek, hogyan kell zenét hallgatni anélkül, hogy csörömpölnének a pohárral, és az énekes szájába fújnák a füstöt.