Nándor

Régi dicsőségük

2004.09.29. 00:00

Programkereső

Tanulságot nehéz levonni a Kongresszusi Központban tartott, még a beígértnél is maratonibb operagála után. Legfeljebb azt, hogy sok.

Nyolctól éjfélig elég nehéz biztosítani a közönség élénkségét. Ha lehetett volna rövidíteni a huszonöt énekest fölvonultató műsoron, lett volna számos ötletem. Mindenekelőtt jó lett volna elhagyni a második részt kezdő Lammermoori Lucia parafrázist Oberfrank Géza átiratában, mert a mű egyetlen előnye az, hogy a zenekari szólamok mellé könnyű kis zongoraszólam járul, így a zongorista Balla Ibolya is fölléphetett. Hogy mi az előnye annak, ha Balla Ibolya föllép egy operagálán, arra viszont már nem tudok válaszolni.

Az ember nem hinné, hogy amikor csak operarészletek hangzanak el, különösebb szerkesztői elv vagy hátsó gondolat nélkül, mennyire fontos lehet a karmester és a zenekar. Elég erős a meggyőződésem, hogy ha Kovács László szán egy kis időt a művekre, akkor talán a Rádiózenekar nem játszik ennyire szégyenletesen, a hangverseny talán elindul, és nem döcög már a Sevillai-nyitány alatt, néha elkapja az ihlet percét, a lendület pillanatát a társulat, és nem bizonyulnak hatásos visszahúzó erőnek a Trubadúr kettőse alatt, amikor már úgyis ki vagyunk vérezve, bennem csak az tartja a lelket, hogy mindjárt jön Marton Éva. Ezekkel a vonszolt tempókkal, egész hangszercsoportok átmeneti bizonytalanságaival az énekesek is csak szenvednek.

Nem mindegyik. Mert Marton Éva, figyelembe véve a figyelembe veendőket nagyon pompás Turandot-nagyáriával zárja a koncertet. És még csak nem is ő az abszolút főhős, mert az első részben Rost Andrea több oldalról mutatja meg képességeit: a Figaro házassága Levélkettősében húzza, emeli Sass Sylviát, hogy a végén a két énekesnő egy öleléssel zárja a darabot, Gilda áriájában a hang ereje és szépsége akadályozza meg, hogy a friss füllel meglehetősen nehezen hallgatható ária elfáradjon, a Rigoletto négyesében pedig egy kicsit játszani is lehet, megmutatni, miért irigyelte Victor Hugo Verdit.

Talán az is tanulság, hogy tartósabb dolog jó énekesnek lenni, mint jó hangnak. A hang elfogy, de ha egy énekes gondol valamit a szerepről vagy az áriáról, akkor az megsejthető a hanyatlás idején is. Az utóbbira jó példa Tokody Ilona Desdemonája. Az előbbire nem mondok neveket, túl könnyű volna. Inkább annak szeretnék örülni, hogy van olyan is, akinek zenei elképzelései vannak, és a hangja is most érett be végképp: Sümegi Eszter.

Az is lehet, hogy nem kell ennyire túlbonyolítani a helyzetet. Mert összefoglalásként elég pontos, ha azt mondom, egy csapat többnyire feltűnően előnytelenül öltözött hölgy és úr adott elő operarészleteket. Hogy miért, nem tudom, de ahogy elnéztem, ők se nagyon tudták.