Emma

A tékozló fiú nővére

2004.10.05. 00:00

Programkereső

"Mi a baj velem? Az, hogy megbízhatóan dolgozom, ott vagyok minden próbán, nem mondom le az előadásokat, és tisztességesen végzem a munkám?" Állítólag így fakadt ki egyszer Renée Fleming, amikor már nem bírta tovább, hogy a Metropolitan Operában megint egy hisztis sztárocska szeszélyei miatt szaladgált a vezetőség és a műszak.

Miközben ott volt ő, mint helyi csillag, otthonos minden műfajban, minden stílusban, szép hanggal, intelligensen, fölkészülten. Idegesítő lehetett. De a pásztor is a megtévedt báránykák után futkos, a tékozló fiú papája is annak örült, aki visszatért, nem annak, aki mindig otthon ült. Más kérdés, hogy bizonyos báránykák direkt tévednek el, hogy ezzel a pásztorok és a nézők érdeklődését fenntartsák.

Ennek ellenére Renée Flemingnek szerencséje volt. Nem azért, mert évekig várt a fölfedezésére, közben pedig mindent megtanult, amit lehetett, elment minden mesterhez, akitől okulni tudott. Pedig már a kezdetekkor is egyre tanult: apja-anyja énektanár volt, természetes, hogy a kislányukból énekesnőt akartak faragni. Nem ebben volt szerencséje, hanem hogy volt ideje, mire, kissé későn mégiscsak észrevették, és utolérte a sok szerződés, kitüntetés, lemezszerződés, még mindig volt hangja, volt mit mondania. Az előzmények után lehet komikus, lehet fájdalmas, de tény: ma sokan a megcsinált, kitalált, befuttatott énekes mintapéldányának tartják Renée Fleminget. Olyannak, akit elismerünk, de nem szeretünk, mert "nincs benne semmi".

Lehet. Lehet, hogy benne nincsen semmi. De az éneklésében annál több. Azért gondolom, mert most már napok óta hallgatom a Händel-árialemezét. És én is átestem azon, hogy hát igen, Fleming. Jó, jó. Persze, most Händelt énekel, mert talán két éve akkora sikere volt az Alcinában, decemberben pedig a Metben a Rodelindát énekli. Ügyes. Öt éve a francia operák szakértője volt, aztán Richard Strauss specialista. Most händeliánus. Valamit mindig ki kell találni.

A képlet azonban ennél bonyolultabb. Mert a lemez Semele áriájával kezdődik: "Ó, álom, miért hagytál el engem?" És először nekem is az jut eszembe, hogy Kathleen Battle menyivel jobb ebben az áriában, ahogy lustán, kéjesen, erotikusan nyújtózik - persze mindezt csak hangban, lemezen. Csakhogy Battle kiismerhető, megunható. Flemingnél meg azt érzem, minél többször hallom, annál érdekesebb. És tényleg szép a hangja, és nagyon okosan énekel, és mindig mond valami váratlant is. Egy olyan viszonylag elhasznált áriában is, mint a Let the bright Seraphim. Valaha ezt énekelte Kiri te Kanawa Lady Diana és Károly herceg esküvőjén, és mivel azt az eseményt a művelt világban televízión közvetítették, nem éppen ismeretlen áriáról van szó. Mindenki úgy énekli, ahogy kell: lendületes gyors rész, aztán egy kis pihenés a lassún, a végén pedig, szinte változatlanul visszatér az eleje. Fleming viszont díszít. Mert miért kellene ma valamit kétszer is elmondani, amikor egyetlen mozdulattal újra lehet hallgatni az eredetit? Sutherland szédületesebb biztonsággal mozgott a magasságokon, és biztos van, akinek Kiri hangja jobban tetszik, de Fleming nem csak hozzáteszi mindehhez a maga mondanivalóját, és nekem nemcsak friss, amit mond, nemcsak korszerűbb, hanem mintha tartalmasabb is lenne.

Hetven perc Händel-ária. Hányan éneklik ezt úgy, hogy végig érdekes? Hogy nem arra kell gondolni, "mekkora énekes", hanem arra: "micsoda zeneszerző"? Valahányszor véget ér a lemez, azzal a furcsa, levegőben maradó, feketébe boruló áriával, a szinte ismeretlen Alexander Balus című operából, semmilyen más feloldást nem tudok kitalálni, mint elölről kezdeni az egészet.

(Renée Fleming - Händel - Decca, 2004)