Erzsébet

Bayreuthi csillagunk

2004.10.07. 00:00

Programkereső

Németh Judit a pályájáról, a szerepeiről és a Wagner-szentélyről Igaz, hogy Fricka, Waltraute, Ortrud, Vénusz és Kundry után most épp Sieglindére készül, de nem csak Wagner-szerepeket énekel Németh Judit. Beszélgetésünkkor például - a Moldován Domokos vezette Budapesti Kamaraopera produkciójában - Monteverdi Poppea megkoronázása című művének császárnéját próbálta a kiscelli barokk romtemplomban.

- Szereti Octaviát, Nero feleségét?

- Igen, nagyon jó szerep. Tipikus női figura, aki mindent elkövet, hogy császárné maradhasson. Mégsem sikerül neki. Ez egy kiegyensúlyozott produkció, az idő múlásával pedig egyre érik.

- Egy kamara- és egy többórás Wagner- opera között van különbség...

- Óriási. A Wagner-szerepek sokkal nagyobb felkészültséget igényelnek - fizikai értelemben is -, és sokkal nagyobb hangi megterhelést jelentenek. De figyelek rá, hogy a régi zenétől kezdve az oratóriumokon, miséken keresztül a dalokig minden megtalálható legyen a repertoáromon. Próbálom védeni a hangom, mert veszélyes tud lenni, ha csak drámai, csak Wagner- szerepet énekel az ember.

- Veszélyes?

- Lesúlyosodhat, elnehezülhet a hang, mert az énekes állandóan nagy hangra törekszik. Ez nem használ. Amióta hazajöttem Bayreuthból, énekeltem például Fertődön, a Haydn-fesztiválon. Fantasztikus volt, vonzódom az ódon épületekhez...

- A modernekhez nem?

- Szeretem a kortárs építészetet, művészetet, és a modern zenét is. Minden érdekel, ami hatással van rám, de a lelkem mélyén a régi korok állnak első helyen. A szerepformálásban is jobban segít egy ilyen szép környezet. Akkor is, ha mostanában egyre nagyobb divat a modernesítés.

- Bayreuthban bőven van belőle része!

- Kell kísérletezni, de nem úgy, ahogy például Christoph Schlingensief tette a Parsifallal. Túlságosan filmszerű volt.

- Mi mást vártak egy akciófilm- rendezőtől?

- Igazából nem tudom. Valóban, egyszerre több helyszínen pergő filmet láttunk a színpadon, ahol az énekesek csak statiszták voltak. Annak idején a Parsifal díszlete szinte jogvédelem alatt állt, gyakorlatilag az ősbemutató díszletei között játszották évtizedeken keresztül. Igazából Wieland Wagner kezdett újítani, ő vetette le a darab öreg ruháit, és egy egyszerűbb színpadképet állíttatott fel, amit fantasztikus világítástechnikával egészített ki. De az idei Parsifal teljesen meglepő volt, még bayreuthi szemmel is.

- Pedig sokat próbált színpadról van szó.

- Igen, de azt hiszem, a fesztivál vezetői elég ügyesen lavíroznak a modern és a tradicionális rendezések között. A Lohengrinben, amelyben tavaly Ortrudot énekeltem, volt egy-két modernebb megoldás, de a színpadkép és a jelmezek is alapvetően hagyományosak voltak.

- Az idei Tannhäusert, amiben Vénuszt szólaltatta meg, hová sorolja?

- Félúton van a tradicionális és a modern között.

- Meddig mehet el egy rendező? Van határ?

- Van, mégpedig az, amikor az ember eljut arra a pontra, hogy már nem néz a színpadra, hanem szinte lehajtott fejjel hallgatja a zenét, az énekeseket és a világ legjobb muzsikusaiból álló zenekart. Ekkor a rendezőnek is el kell gondolkodnia. Aki operába jár, az a zene szeretetéért, a szép hangokért, feltöltődni megy oda, és nem feltétlenül azért, hogy káoszt vagy akrobatikus mutatványokat végző balerina- énekeseket lásson a színpadon.

- Léteznek ilyenek?

- A divat szerint az a jó énekes, aki ötven kiló, lehetőleg kötéltáncosnő is egyben, de minimum fejre áll a színpadon, ha kell, emellett kifogástalanul énekel, és legalább úgy játszik, mint Emma Thompson. A színészi játék fontosságával egyetértek, az éneklésnek azonban megvannak a biológiai-fizikai törvényei, amiket a rendezőnek, a karmesternek tiszteletben kell tartania. Korábban kevesebb énekes volt, mindenki a tenyerén hordozta őket. Ez a világ már eltűnt.

- És ez baj?

- Annyiban igen, hogy az énekes ma sokszor hatodrendű valaki a színházban. Ez sajnos sok helyen tapasztalható, de van jó élményem is, például Torontóból. Rengetegen vagyunk, iszonyúan ki vagyunk szolgáltatva.

- Kinek, minek?

- Gyakran halljuk és tapasztaljuk, hogy senki sem pótolhatatlan, a sarkunkban van a következő generáció. Magas az elvárás, óriási a megfelelni akarás, amitől mindenki sokkal idegesebben, feszültebben dolgozik. A fiatalok türelmetlenek, korán szeretnének nagy szerepeket énekelni. Ritkán látok igazán szépen felépített pályákat.

- Jól érzi magát ebben a világban?

- Igyekszem a saját ritmusom szerint élni, bár a noteszomat megnézve mást lehet mondani, mert abból az látszik, hogy sokat éneklek. De meggondolom, hogy mit és mikor.

- Megengedheti magának, vagy ennyire nem fontos a karrier?

- Abban az értelemben nem fontos, hogy nem vagyok az az énekes, akinek fontos, hogy nap mint nap lássák. Vannak értékeim, és ezekhez ragaszkodom. Mindig büszke ember voltam, nem szeretném "eladni" magam. Vannak elképzeléseim az életről és arról, mi az énekművészet célja, és hogy ezen a pályán is meg lehet maradni embernek.

- Hogy indult a pályája?

- A gyerekkoromtól a Zeneakadémiáig teljesen sima életem volt, nagyszerű családdal, fantasztikus tanárokkal Miskolcon. A Zeneakadémián - ami megabirodalomnak tűnt a korábbiakhoz képest - szinte végig abból az emberi melegségből éltem, amit otthon tanultam és kaptam. Meg kellett szoknom Budapestet, meg kellett ismernem az akkor első élvonalba tartozó énekeseket, muzsikusokat.

- Nehezen ment?

- Nyögve-nyelve végeztem el a Zeneakadémiát. Majdnem elment a kedvem az énekléstől. De elkezdtem koncerten énekelni, például régi zenét. Óriási lökést adott, hogy húsz-huszonkét évesen megismerkedtem többek között Székely Andrással, aki lemezfelvételekhez keresett fiatal énekeseket, a Capella Savariával, és a barokk zene legnagyobb élő tudorával, Nicolas MacGegannel. De az opera szakon nem voltak jó élményeim, ezért megint csak elment a kedvem az egésztől.

- Hogyhogy nem fordított hátat?

- Ez Oberfrank Gézának köszönhető, aki elhívott Szegedre, a Hoffmann meséinek egyik szerepére. Órákig foglalkozott velem mindennap. Megszállott, munkamániás zenész, aki szerint unásig kell egy darabot próbálni, mert akkor lesz jó. Szeretett mindent aprólékosan kidolgozni, biztosra menni. Így maradtam meg a pályán. Dolgoztam, koncerteztem, gyakoroltam, jártam a régi tanáraimhoz - például Kutrucz Évához - és Végvári Csabához, a Zeneakadémia legjobb korrepetítorához. Két évvel a diploma után, 1990- ben felvettek félállásba az Operaházba. Közben háromszor jártam Stuttgartban Helmuth Rilling Bach-kurzusain, ahol megismerkedtem Anna Reynoldsszal - neki később lesz még szerepe az életemben. 1992-ben találkoztam egy fantasztikus tanárnővel, Adorján Ilonkával, aki sajnos nemrég meghalt. Azóta kicsit egyedül érzem magam a világban, olyan, mintha levágták volna kezem-lábam. Huszonkilenc éves voltam, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, és - bármilyen furcsa - szinte teljesen elölről kezdtem mindent.

- Nem volt ez túl nagy kockázat?

- Lehet, de amikor Ilonka néni először meghallgatott, ezt mondta: magának nagyon szép a hangja, de egyáltalán nem tud énekelni.

- Hogy érintette?

- Villámcsapásként, de ez volt az igazság. Két lehetőségem volt: vagy azt mondom, hogy ugyan már, és csinálom tovább, ahogy addig, vagy elhiszem neki, amit mond, a kezébe teszem az életem, és elkezdem elölről. Az utóbbit választottam. Hónapokon keresztül csak beszédgyakorlatokat végeztünk, hogy a beszédhangomon javítsunk, és egy hangot sem énekeltem. Tőle tanultam meg a zenei alázatot is.

- Mikor hangzott el az első dicséret?

- Körülbelül öt év tanulás után. Én is akkor éreztem, hogy valami kezd működni. De ő már az elején azt mondta, hogy harmincöt éves koromra fog beérni a hangom. Erősödött, és érthetővé vált a szövegmondásom. Ilonka néni úgy tudott biztatni, hogy nem volt kérdés: van keresnivalóm a pályán.

- Kellett a biztatás?

- Igen, mert szinte már betegesen kritikus vagyok magammal szemben.

- Hogy alakult a sorsa ezután?

- Tíz éve tanítottam Győrben, amikor 1997-ben felkértem Anna Reynoldsot, hogy tartson kurzust a növendékeimnek. Elmentem hozzá Németországba, megénekeltetett, majd azt mondta, hogy ő még ilyen változást egyetlen ember hangjában sem hallott. Azon nyomban felhívta a bayreuthi Festspielhaust, és megkérdezte, hogy lehet ott előénekelni.

- Késznek érezte magát arra, hogy Wagnert énekeljen?

- Anna Reynolds gyakorlatilag "belökött" oda azzal, hogy ez való a hangomnak. Amikor meghallgattak és bekerültem, megkaptam az egyik walkürlányt, Waltrautét, majd ott, menet közben a harmadik Nornát Az istenek alkonyában.

- Nem volt gond, hogy az szoprán szerep?

- Érdekes, hogy itthon mindig altként és mezzóként voltam elkönyvelve, aztán Bayreuthban azt mondták, hogy ez nem igazán mezzo hang, hanem kicsit magasabb. Először megdöbbentem, nem is nagyon tudtam mire vélni az egészet.

- Ortrud és Vénusz segítettek?

- Igen, ezek is szoprán szerepek, és közben megtanultam Kundryt is a Parsifalból. Jelenleg A walkür Sieglindéjét tanulom, jövőre Nürnbergben éneklem. Kezdem érezni, hogy milyen irányba kell haladnom. Tudom, hogy nem leszek igazi drámai szoprán, a hangom inkább mezzo és szoprán között van.

- Melyik a legnehezebb szerepe?

- Kundry, de Ortrud is elég nehéz. Ő egyben a legkedvesebb is, először Bayreuthban énekeltem. Vénuszt is szeretem - kegyetlen feladat, mert abban a húszperces jelenetben minden benne van, amit technikailag tudni kell és lehet: nagyon magas, nagyon drámai, nagyon halk, lírai, és időnkét még mély is.

- De Vénuszt nem ismeretlenül énekelte Bayreuthban...

- Nem, Győriványi Ráth György korábban rám osztotta az Operaházban.

- És melyik Wagner-hölgy az álma?

- Izolda, de nem tudom, hogy a hangom eljut-e valaha arra a szintre. Abban kiteljesedne az énekesi pályám. Ha el tudom énekelni, valahol biztosan el is fogom, de nem akarom erőltetni. Szeretnék még Giocondát, Ebolit is énekelni, és vonzanak a Strauss-operák is. De igazából a színvonal a lényeg, nem a szerepek.

- A karmesterek Bayreuthban menynyire szólnak bele az előadásokba?

- A Tannhäusert vezénylő Christian Thielemannt például régóta figyelem, az egyik legnagyobb mai karmesternek tartom. Régóta szerettem volna együtt dolgozni vele. Határozott elképzelései vannak a tempóról, a kifejezésről, a dinamikáról. De előadáson úgy kísér, hogy érzem, bármi történjék, ott van mögöttem, és segít. Fischer Ádám ugyanígy kiszolgálja az énekeseket.

- Hogyan telik a nyári tíz hét Bayreuthban?

- Az első két hét kemény próbákból és korrepetícióból áll. Utána a színpadi, a zenekari és a jelmezes próbák következnek egy-másfél hétig - ez már kicsit lazább. Jó, hogy van hat-hét próbaszínpad, ugyanakkorák, mint a rendes színpad. Megnyugtató, hogy az eredeti díszletben lehet próbálni. Az énekes amúgy is ki van szolgáltatva a testi-lelki állapotának, a felkészültségének, a kritikus, hozzáértő közönségnek.

- Eddig szerencséje volt a publikummal?

- Igen, bár mindig van egy-két előadás, ahol kicsit passzívabb a közönség. Olyan vastapsban azonban, mint az idén, az utolsó Tannhäuser végén, még soha nem volt részem. Ezek után könnyebb megérteni, miért nehéz lemondani erről, miért nehéz abbahagyni.

- Már ezt tervezi?

- Dehogy! Bár nem szeretnék a végtelenségig énekelni. Nem akarom megvárni, hogy sajnáljanak. Láttam már szívszaggató példákat...

- Láthatjuk-hallhatjuk valamelyik szerepben itthon?

- Kundryt éneklem húsvétkor a Parsifalban, januárban pedig Waltrautét Az istenek alkonyában - összesen négy alkalommal. Sajnos Frickát és Vénuszt elvették tőlem, és Ortrudot sem kaptam meg. Gyöngyösi Levente pedig kifejezetten nekem írt egy szerepet A gólyakalifában, de az sem lett az enyém.

- Van erre magyarázat?

- Van, de nem érdemes beszélni róla. Sajnálom, hogy így alakult.

- Beszéljünk arról, amiről érdemes.

- Októberben a Poppeával Londonba utazunk, novemberben Németországban lesz egy áriaest, ahol végre olasz áriákat énekelhetek, például Ebolit és Amnerist. Ugyancsak novemberben Vashegyi Györgygyel előadjuk Händel Theodora című oratóriumát - ezt most fogom először énekelni -, februárban pedig koncertszerűen a Don Giovannit, ahol Elvira leszek. A tavaszi fesztiválon Fischer Ádámmal egy ritkán játszott Haydn-operát mutatunk be, A lakatlan szigetet. Japánban is lesz egy ária- és dalestem, nyáron pedig vár Vénusz Bayreuthban.