Cecília

Extrovertált szerelmespár

2004.10.07. 00:00

Programkereső

„Dich täuscht des Wunches Ungestüm, zu vernehmen, was du wähnst” Ha valakivel meg szeretném kedveltetni Wagnert, biztos a Trisztán és Izoldával kezdeném. Az első ütemtől az utolsóig a szépség, a tragikum, a sorsszerűség, a remény, az erő, gyengédség és reménytelenség árad; és mindenekelőtt az egész nagyon emberi. A mű egyszerre foglalja össze Wagner addigi művészetét, előlegezi meg a későbbieket (pl. a Mesterdalnokokat), illetve Csajkovszkijt, Debussyt és Mahlert (pl. a II. felvonás 2. jelenetének vége – So stürben wir, um ungetrennt – az Ezrek szimfóniájának végét).

A műnek több elfogadható felvétele van még olyan előadókkal is, akiktől ezt nem várnánk. Mégis azt gondolom: a Trisztán az egyik legösszetettebb opera, és nem azért, mert nehéz és fárasztó egyik vagy másik szerep, mert sűrű a partitúra, hanem mert a zenedráma olyan zárt világ, mely önmagát teremti meg, építi fel. Egyszerűbben fogalmazva: amit Wagner az ismert Trisztán és Izolda-történetekből meghagy, összerak és átgyúr, az dramaturgiailag rendkívül bonyolult, és nincs következő vagy előző esténk, mely alapján könnyebb lenne a megfejtés. Nagyon sok minden nincs kimondva, csak érzékeltetve, sugallva. Ezen az operán sokat kell gondolkodni.

Adjuk ehhez hozzá a lemezkiadói politikát mint külső körülményt. Közismert a kiadók nehéz helyzete – már nem emlékszem, körülbelül egy éve melyik amerikai szaklap hívta fel a figyelmet arra a tényre, hogy a „nagyok” évek óta nem adnak ki stúdió operafelvételt. Ugyanis drága. Mivel valamit mégis muszáj kihozni időről időre, szemmel láthatólag két lehetőség marad: felfedezhetjük Händelt, Monteverdit, általában a barokk operát (itt az ideje). Másrészt, amit a „sztenderd” repertoárból kihoznak, egytől egyig élő előadás. Nem tudom, ez lenne-e az oka annak (szerintem nem), hogy bár „kezdetben” számos nagyszerű előadást rögzítettek, az elmúlt húsz-harminc évből nemigen tudnék olyan Trisztánt mondani, amit sietnék beszerezni.

Christian Thielemann pedig az egyik legígéretesebb mai karmester. Engem egy Schumann 2.-kal győzött meg, de Richard Straussai vagy Beethovenjei is figyelmet érdemelnek. Most itt a lehetőség, hogy betörjön a hazai piacra (már amennyire „betörésnek” nevezhetjük azt a jó esetben két tucat eladott lemezt, amennyiért hajlandó a magyar fogyasztó tizenezer forintot fizetni), ennek is itt az ideje, réges-rég, ahogy Rattle „betörésének” is, de ez egy másik történet.

e2d1740e-bff2-42ba-987a-d26d7a6a3faf

A Tristan und Isolde mostani felvétele tehát Bécsben készült, élő előadásokon 2003 májusában. Igaz, mondjuk Furtwängler operafelvételei se igényeltek annak idején több nekifutást, régen az élő/stúdió–megkülönböztetés jóval kevésbé volt releváns (hacsak nem a hangminőség felől nézvést). Ma viszont a hangminőséget nem kell féltenünk, és még jó ajánlólevél is lehet, ha valami élő, hisz talán ez annyit tesz, hogy nem hangonként ragasztgatták össze. Ez a folyamatosság jól érzékelhető Thielemann Trisztánján, a három felvonás közel egyforma hosszú, igen lendületes, felépített, és a fogyasztó annak is örülhet, hogy ráfér (bár cipőkanállal) három CD-re.

Ha viszont a befogadó felől közelítünk: teljesen mindegy, milyen körülmények közt vettek valamit fel. Ami koncerten, egyszeri hallgatásra katartikus élmény, az többször meghallgatva könnyen okozhat csalódást, és viszont. Előre megjegyzem: első hallgatásra Thielemann Wagnere nagyon tetszett, később jóval kevésbé. Bár nem volt részem az élményben, megkockáztatom: ha valaki ezt így hallhatja Bécsben, a Staatsoperben, ahogy a lemezen van, akkor könnyen lehet, élete egyik nagy operaélményével tér haza. Többszöri hallgatásnál azonban felfeslenek a gyenge szálak, bosszantóvá válik az, amit egyszeri hallásra megbocsátottunk. Másrészt viszont értelmet nyerhet az, ami elsőre furcsának, szokatlannak tűnt.

Ami azonban kezdettől világos: nagyon jó a zenekar, viszont enyhén szólva nem a legtökéletesebbek az énekesek. A Tristant alakító Thomas Mosert szokás inkább szidni: kicsit puha a hangja, ami a szerep gyengéd oldalaihoz passzol, a magasban azonban élessé válik, hiányzik belőle az erő, a – leginkább erkölcsi – tartás. Számomra Deborah Voigt is csalódás – ugyanis hallottam már őt Wagnert énekelni (pl. Domingo kései stúdiófelvételein, melyeknek az egyáltalán nem fiatal hölgy a hőse) ennél lényegesen jobban. Itt hangja számomra túlvibrált. Persze soha rosszabbat, csak lehetne árnyaltabb. És itt a lényeg: ez az előadás nem Trisztán és Izolda drámája, hanem Trisztán plusz Izolda és a külvilágé.

És ha innen nézzük, megértjük Thielemann világos építkezésének értelmét. Mindhárom felvonásban egy-egy igazi csúcspont van, de nem akkor, amikor a két címszereplő (végre) találkozik, hanem amikor a két szereplő együtt konfliktusba kerül a külvilággal. Különösen a második felvonás második jelenetében feltűnő, milyen lapos kis kisülést kapunk, amikor végre találkozik Trisztán és Izolda, ellenben az oszlopok is dörögnek, amikor leleplezik őket.

Jogos-e ez az értelmezés? Trisztán és Izolda háromszor vár egymásra nagyon sokat: az első, a második és a harmadik felvonásban. Az elsőben képletesen is, hiszen amikor találkoznak a színen, elbeszélnek egymás mellett, és csak a bájital megivása után találják meg egymáshoz az utat. „– Tristan!” „– Isolde!”, szól a szöveg az ötödik jelenetben. Aztán mit mondanak egymásnak a második felvonásban, amikor annyi idő után (a külső időt véve alapul) meglátják egymást? „– Isolda! Geliebte!” „– Tristan! Geliebter!”. Majd a harmadik felvonás második jelenetében, miután Izolda már szólította szerelmét, de az nem figyelmezett rá: „– Tristan! Geliebter!”, mire Trisztán: „– Isolde! Ah!”, és meghal. Wagner nem rossz emberismerő: nagy várakozás után nem találunk szavakat. Ezért ezeken a helyeken zenével „helyettesíti” azt, amit elmondani nem lehet. Legalábbis ezt az értelmezést adja a legtöbb régi nagy előadás. Thielemann szerelmesei viszont mintha szavak nélkül is értenék egymást (vagy érzelmi fogyatékosok), inkább a nyugalom uralkodik, amikor együtt vannak. Tehát adott egy szerelmespár, akit egymásnak rendelt a sors, akik közt nincs konfliktus azután, hogy kiitták a végzetes kelyhet (előtte Moser és Voigt előadásában is feszültséggel teli Trisztánt és Izoldát hallhattunk), ellentétük tehát csak a külvilággal van. És erre épülne a dráma.

Az opera ettől aztán nekem nem elég szomorú. Például azon a helyen, ahol a vezérmotívum – mely rendszerint egy sforzato fortissimóban kitör, a második felvonás végén azonban elfojtva marad – mondjuk Furtwänglernél sírni valóan szomorú, Thielemann-nál szinte fájdalommentes. Legyünk igazságosak: szép előadás ez, nagyon szép részletekkel, de kissé olyan, mint a David Hockney borítóképe vagy a három lemez: piros, kék, zöld. Szép színek ezek, de a rezignáltság, a reménytelenség, az eleve elrendelt megoldhatatlanság hiányzik az előadásból, helyette van indulat, düh, egymásnak ugrás, illetve a két szerelmes közt simogató gyengédség. Lehet, hogy az egész értelmezés tévedés, és egyszerűen közepesnél valamivel jobb énekesek nyújtanak közepesnél valamivel jobb teljesítményt, ám ennél többre nem képesek. Én mégis – Izoldához hasonlóan – inkább azt hallom szerepformálásukban, és főként Thielemann vezénylésében, amit hallani szeretnék: a 21. század Trisztán és Izoldáját. A lemezkiadásnak ugyanis talán nem célja, de hozadéka, hogy az utókor számára dokumentálja az előadók korát. Úgy látszik, a 21. század Trisztán és Izoldája egy olyan korban készült, amelyben több a külső konfliktusunk, mint a belső, amelyben az igazi tragédiák nem belülről fakadnak. Legalábbis Thielemann szerint.

Richard Wagner: Tristan und Isolde – Moser, Holl, Voigt, Weber, Lang, Nieminen, Roider, Dickie, Sim, Wiener Staatsopernchor, Orchester der Wiener Staatsoper, Christian Thielemann; CD 474 974-2; 3 Compact Discs; Live from the Vienna State Opera

(A szerző az EMI munkatársa)