Erzsébet

Lencsevég – Miles Davis önéletrajza

2004.10.08. 00:00

Programkereső

Jazz-legendákról megörökített elképesztő történetek, oltári dumák és hatalmas poénok teszik lebilincselően olvasmányossá minden idők legnagyobb trombitásának önvallomását.
48883eb2-ead7-4e43-b065-2cf45c36eb1d

Davis leírja, hogyan vállalta első példaképének, a súlyosan drogfüggő, mániás depressziós, de utolérhetetlen művész Charlie Parkernek kényszerű támogatását éveken át. Kvártélyt adott neki, pénzzel támogatta, cserébe azért az elképesztő szellemi és zenei inspirációért, amit éveken át estéről estére kapott tőle. Leírja, hogy játszotta akár a kifutófiút is olyan hatalmas „spílerek” kedvéért, mint Dizzy Gillespie, Thelonius Monk és mások. Aztán később hogyan köszöntek neki csókolomot olyan mai félistenek, mint Herbie Hancock, John McLaughlin vagy a pár éve elhunyt dobos, Tony Williams. A fiatal Wayne Shorter eleinte nem volt hajlandó tegezni Davist, amikor a csapatba került, turné során olykor bekopogott a szállodai szobájába, átnyújtott egy darab kottapapírt egy friss kompozícióval „Mr. Davis”-nek, majd eliszkolt vissza a saját szobájába.

A könyv nem csak a jazz egyik legnagyobb hatású művészének vallomása, hanem igazi enciklopédiája is mintegy négy évtized amerikai és európai jazztörténetének. Hihetetlen gazdag adattárról van szó, amelyben a korszak szinte minden fontosabb zenésze említést nyer – ami nem csoda, hiszen ezekkel vagy „csak” közösen játszott Davis, vagy egyenesen ő választotta ki őket. Az ő zenekaraiban szereztek szélesebb elismertséget olyan zenészek, mint a már említett Hancock vagy Williams, John McLaughlin, Chick Corea, Joe Zawinul, John Scofield, Dave Holland, Jack DeJohnette és még nagyon sokan mások.

A könyvből nem csak ezekről a mai zenészekről tudunk meg értékes információkat, nem csak az ő életük, zenei karrierjük indulásáról értesülünk: mindennek az elmesélése, a hozzájuk való viszony Davis személyiségének nagyon értékes jegyeit is megeleveníti. Davis számára mindig a zenei szempontok képezték a legfontosabb prioritást, a tehetség, a képzettség és az intuíció jelenléte határozta meg viszonyát egy-egy másik zenészhez. Ismert például az a történet, hogy Davis rossz néven vette, ha a zenészei elhozták a koncertekre feleségüket, barátnőjüket. A higgadt játékot ugyanis mindig vagánykodás, merész nagyzolás váltotta föl, a zenészek túl nagyot akartak villantani, ha az első sorban ott ültek a nők. A mai napig nagyon sokszor lehet hallani félig cinikus, félig sértett anekdotákat Davis arroganciájáról, öntörvényűségéről. Vele egykorú, világsztár zenészeket tudott két szóval porig alázni, ám a megalázottság, az ismeretlenség, a meg nem értettség homályos érzése neki is osztályrésze maradt egészen a halálát megelőző pár hónapig. Ennek hátterében részben nem titkoltan a bőrszín alapján történő megkülönböztetettség állt. Meglepő objektivitással elevenedik meg Davis több súlyos incidense a New York-i rendőrökkel. Polgárjogi méreteket öltő harca a fehér elit sznobizmusával. „A sofőröm mondta, hogy maga milyen tehetségesen énekel” – így intézte hozzá végzetes elszólását egy hölgy, méghozzá nem kisebb rangú eseményen, mint Ray Charles születésnapi partiján, amelyet maga az amerikai elnök rendezett a Fehér Házban. Ennek és még sok más szarkasztikus történetnek ellenére hamis az a hiedelem Davisszel kapcsolatosan, hogy diszkriminálta a fehér zenészeket.

A könyv nyelvezete tele van tűzdelve a mesélő-beszélő Davis, a saját emlékeire, élményeire, művészi vívmányaira folyamatosan visszatekintő, reflektáló zenész kiszólásaival, profán, olykor szókimondó stílusával. Ezek az angol eredetiben – szigorú szándékossággal – benne maradtak. A magyar fordítás – Szentgyörgyi József munkája – pedig nagyon sikeres érzékletességgel adja vissza őket, amitől a szöveg hitelessé, életszagúvá válik, a beszédszerű megfogalmazás pedig erős lendületet kölcsönöz neki.

A könyv remek függelékkel van kiegészítve, amelynek egy része Simon Géza Gábor alapos munkáját dicséri: teljes körű névmutató hangsúlyozza a könyv enciklopédikus jellegét, a kiadott CD-k teljességet megcélzó jegyzéke pedig azok számára értékes segítség, akik a könyv lapjairól szerzett élményeket Davis sorlemezeinek hallgatásával akarják teljessé tenni.

(Miles Davis – Quincy Troupe: Miles; Park kiadó, Budapest, 2004., 409 oldal)