Kelemen, Klementina

Akik szeretik Schubertet

2004.10.12. 00:00

Programkereső

Két dolgot szeretnék előre leszögezni: 1. Nem volt hibátlan a koncert. 2. Ennek semmi jelentősége nem volt. Rév Lívia sugárzó személyisége egy mára elfeledett zongora- és kamarajáték-kultúrát varázsolt péntek estére a Tudományos Akadémia nagytermébe. És feddhetetlen partnereivel Schubertet magát.
4198bfed-f915-42f5-8c9a-85ba318cbf7c

Ha beszámolómat Rév Lívia életkorának leírásával kezdeném, nem csak az illem legalapvetőbb szabályait sérteném meg, de azt is hihetné az olvasó, hogy a koncert pusztán annak fényében volt értelmezhető. Pedig az örökké fiatal Rév Lívia Schubert-játékát korától függetlenül csak a legnagyobbakéhoz lehet mérni. És ezen az sem változtat, hogy néha bizony döcögtek a dolgok. Rögtön Schubert monumentális Esz-dúr triójának (D 929) kezdetén, mintha a három zenész nem lett volna tökéletesen egymásra hangolódva. Néhány ütem után aztán sikeresen talált rá a Rév Lívia által elejtett fonalra Keller András (hegedű) és Rohmann Ditta (cselló), s ekkor kezdődött a csoda.

Nem tudom, létezik-e átfogó zenetudományi tanulmány a schuberti melléktémákról, bár találóbb – és talán hasznosabb – lenne költőket felkérni a kérdéskör feldolgozására. Az Esz-dúr trió első tételének melléktémája hallatán az embernek a filozófiatörténeti közhely jut eszébe (némileg variált formában): schuberti melléktémák léteznek – hogyan lehetségesek? Elviselhetetlen személyességükkel, a bennük megjelenő transzcendens bensőségességgel akkor is tönkreteszik az embert, ha tökéletlen előadásban szólalnak meg. Amikor azonban olyas valaki nyúl hozzájuk, akiben megvan a schuberti érzékenység és emberség – Rév Lívia például ilyen –, a hallgatónak nagy esélye van arra, hogy rövid úton megszűnjön létezni.

Nem csak a Fischer Annie játékát idéző hallatlanul kifinomult, mindig makulátlanul szép és sohasem gyenge zongorahang ragadta magával az embert – és segítette át az olykor-olykor becsúszott hibákon –, hanem az a kamarazenélés is, amit ez a fajta zongorázás szinte kötelezővé tett a többi zenész számára. Rév Lívia rendkívül halkan játszott, így vonós partnerei se ragadtathatták el magukat, s ez a visszafogottság nagyon jót tett Schubert zenéjének. A koncert második felében elhangzott A-dúr kvintett („Pisztrángötös”, D 667) első tételében a kidolgozás egy pontján pedig úgy olvadt bele a zongora hangja a Gál Zoltánnal (brácsa) és Martos Attilával (bőgő) kiegészült vonós kvartett hangzásába, hogy teljes mértékben lényegtelenné vált minden zongora- vagy vonósjátékot firtató kérdés: nem hangszerek szóltak már ekkor, hanem Schubert zenéje.

A négy kitűnő vonós játékos közül kiemelkedett Rohmann Ditta hallatlanul érzékeny és gazdagon árnyalt csellójátéka: fiatal kora ellenére (matematikailag akár Rév Lívia dédunokája is lehetne) sokszor úgy tűnt, ő „viszi a hátán” a koncertet. És a két „fiatal” hölgy egymásra mosolygása a tételszünetekben tökéletesen jelezte, hogy ami összeköti őket, az a zene szeretete, a zene varázsára való mindennapos rácsodálkozás öröme, az az élmény, hogy Schubert itt van velünk, művei újra és újra eljátszhatók, hogy újra és újra megmerítkezhet az ember a csodában, amit jobb híján úgy nevezünk, hogy zene.

Nem hibátlan koncert volt, hanem felejthetetlen.

(2004. 10. 08. 19:30 Magyar Tudományos Akadémia Díszterme; Rév Lívia (zongora) és a Keller Vonósnégyes koncertje; Schubert: Esz-dúr trió, D 929; A-dúr kvintett, D 667; km.:, Keller András (hegedű), Gál Zoltán (brácsa), Rohmann Ditta (cselló), Martos Attila (bőgő)