Olivér

Folytatásra várva

2004.10.12. 00:00

Programkereső

Haydn op. 76-os vonósnégyesei a szerző életművében és az egyetemes zenetörténetben is fontos szerepet játszanak. Az 1797-ben keletkezett hat mű – hasonlóan Haydn más kései műveihez – újításokat is hoz, miközben felidézi a szerző korábbi stílusait. Nem szorul magyarázatra, hogy Haydn ekkorra mindent tud a vonósnégyesről: minden szólam fontos, de mindig az együtt-játék, az együttes hangzás a lényeges. Mozart tanult Haydntól, Haydn tanult Mozarttól: talán ezek a kései vonósnégyesek Haydn „Mozart-kvartettjei”, amelyek Beethovenre is oly nagy hatással vannak.
d9ffad9c-0343-48b5-8a92-73908a2f06a1

Az op. 76 tehát nem egy ciklus a sok közül, ez nem Haydn „egyik hat vonósnégyese” a (körülbelül) 68-ból, hanem talán a legfontosabb hat. Az egyben legismertebb ciklusban mégse találunk olyan koherenciát, mint például az op. 20-as sorozatban – hacsak nem tekintjük annak Haydn említett, lankadhatatlan kísérletező kedvét –, Haydn kései vonósnégyesei individuumok: egyesével szemlélve is remekművekről beszélhetünk. A G-dúr Mozart azonos hangnemű kvartettjének könnyedségét idézi, ideális cikluskezdő darab, meglepő moll zárótétellel. A d-moll talán az egyik legszebb Haydn-vonósnégyes – külön kiemelném a kánonszerkesztésű menüettet, melynek tán egyik közvetlen leszármazottja Schubert Esz-dúr triójának scherzója; előde pedig Mozart 421-es d-mollja. A Császár-vonósnégyest mindenki ismeri variációs tételéről, én ezt tartom a ciklus legérdekesebb darabjának: a második tétele nem igazi variáció, voltaképp csak a kíséret, a hangszerelés változik, a dallam érintetlenül szól végig; a negyedik tétel viszont mind a három tételt felidézi és összegzi. Haydn a szerkesztés mestere, a C-dúr mű is bizonyítja. A Napfelkelte néven is közismert B-dúr vonósnégyes jó példa arra, hogy az öregkori Haydn-művekben hogy tér vissza a Sturm und Drang, persze egyszerűsödve, letisztulva, helyenként Mozart egyik legpuritánabb művét, az 563-as divertimentót megidézve. A D-dúr kvartett első tételével mintha vége is lenne a műnek, a Fisz-dúr (!) második tétel meglepő folytatás. Az Esz-dúr pedig variációs első tétellel indul, melyben először csak a téma váza szólal meg, mint néhány korai szimfóniában (pl. A filozófus) – vagy majd az Eroica zárótételében. A H (!)-dúr második tétel viszont akkora hangnemi utazást tesz meg, hogy az még Brahms korában is figyelemreméltó. Az az érzésem, hogy ha Haydn még 77 évet él, ő találta volna fel a romantikát, de talán a dodekafóniát vagy a jazzt is...

A hangrögzítés történetében Haydnnak furcsa hely jutott. A korai felvételek között ugyanis akad egy nagyszerű sorozat, a Pro Arte Vonósnégyes 29 Haydnt rögzített a harmincas években (utóbb kettőről kiderült, hogy Hoffstetter írta). Jellemző, hogy alig van ezek közt komplett ciklus. A Budapest Vonósnégyes ugyan az ötvenes években felvett néhány kvartettet, köztük a teljes op. 76-ot, csak a sztereó LP idején merült fel, hogy érdemes lenne szisztematikusan lemezre venni az összes Haydn-kvartettet. Ma viszont, amikor Haydn talán végre méltó helyére kerül a Parnasszuson, a legjobb régi felvételeket rendre elfelejtik kiadni CD-n (az említett Budapesten kívül a „nagy” Juilliardék bejátszásai pl. sose jelentek meg CD-n), és az újabb vonósnégyesek se kényeztetnek el minket. Így igazán nagy dolog, amikor egy neves mai együttes felvesz egy-egy ciklust. Ennek ellenére hiába keressük mondjuk a Hagenék op. 76-osát, arra még nem került sor, leszámítva a Kaisert, és a Takács Vonósnégyes is hamarabb fejezte be a komplett Beethoven-ciklust, minthogy még egy sorozat Haydnt rögzített volna (annak idején megjelent velük a két és fél utolsó Haydn is). Így a Decca újra kiadta azt, ami van: az 1987-88-ban rögzített op. 76-os sorozatot.

A Double Decca-sorozat szokásos unalmasságában is esztétikus borítóját érdemes megfordítanunk: az akkori Takács Kvartett mosolyog a hátoldalon, Takács-Nagy Gáborral és a lehetetlenül fiatalon elhunyt Ormai Gáborral. Akik tehát a Beethoven-ciklus Takács Kvartettjének hangzásához szoktak, vagy többet hallgatják az újabb Bartókokat, mint a régit, azok egy másik vonósnégyest ismernek. És ha végighallgatjuk az újra kiadott Haydnt, azt kell mondanunk: a régi semmivel se volt rosszabb. Meg kell vallanom: számomra ez pozitív csalódás. A mostani felállású együttes a középső Beethovenekkel és nem utolsósorban a másfél évvel ezelőtti, zeneakadémiai koncertjével meggyőzött arról, hogy ma ők a világ egyik legjobb vonósnégyese (az op. 18-cal kapcsolatos fenntartásaimat pedig megosztottam a Fidelio olvasóival). Most újra eszembe jut, hogy szerettem őket annak idején, a Mozart-vonósötösök rögzítésekor, csak akkor még nem ismertem másokat. Érdemes lenne rendszeresen újrahallgatni akkori lemezeiket, beszerezni azt, amit akkor elmulasztottunk.

Ez a dupla lemez ugyanis egyszerűen nagyon jó. Jók a tempók (se nem gyorsak, se nem lassúak), szépek a dallamívek, a hangzásban semmi zavaró szólisztikus, idegen elem. A kvartett mostani vezetőjénél nekem sokkal jobban tetszik Takács-Nagy Gábor hegedűhangja, vibrátója. Az egész előadás lendületes, könnyed, de nem sekély. Referenciaként a Budapesték komplett ciklusát és egy külön B-dúrt hallgatok a régiek közül, illetve a Pro Arte C- és B-dúrját, az újabbakból pedig Alban Bergék 1998-as felvételét. Takácsék messze jobbak, mint az Alban Berg, és bizonyos szempontból természetesebbek, mint a Budapest. Utóbbi különösen nagy szó, hisz itt talán a világ legjobb vonósnégyesével hasonlítom őket össze. A hat vonósnégyes előadása persze nem egyenletes, a G-dúr talán a legjobb, a d-mollal kevésbé vagyok elégedett (igaz, itt van egy abszolút referencia, a Magyar Vonósnégyes – CD-n szintén kiadatlan – felvétele), a Kaiserquartett nagyon finom, a B-dúrban a bőrünkön érezzük a napkeltét, a D-dúr szellemes, de az Esz-dúr utolsó tétele kicsit talán merev – apróságok ezek, minél többször hallgatom, annál elégedettebb vagyok.

Már csak az a kérdés, lesz-e folytatás. Hozzájutunk-e elérhető áron az op. 77-esekhez és a töredék 103-ashoz, illetve – ha nem is ebben a felállásban – a Vonósnégyes visszanyúlik-e a Beethovenek után az elődhöz: Haydnhoz.

(Haydn: Hat vonósnégyes, op. 76 –, Takács Vonósnégyes; Decca 475 6213)