Olivér

Gyermek a fürdővízben

2004.10.12. 00:00

Programkereső

Azt hiszem, joggal gyanakszunk, annyi mindenkit akartak már bebeszélni nekünk. Ez sztár, az óriási muzsikus. Miért is? Mert lehet róluk szépeket mesélni. Helene Grimaud, akivel hamarosan megjelenik Bartók 3. zongoraversenye, ráadásul Pierre Boulez vezényletével, a legjobb indulattal is csak középszerű pianista.

Csak hát csinos is, kedves is, meg mindenféle érdekeset lehet mondani róla, például farkasokat tenyészt egy amerikai farmon. Kevés híján világsztárt faragtak David Helfgottból, aki ugyan három összefüggő hangot nem tud leütni a zongorán, viszont súlyosan skizofrén, és ez tagadhatatlanul egyénivé teszi művészetét. És örök példának ott van Andrea Bocelli, aki sokak számára az első és egyetlen a tenorvilágban, pedig ezzel az erővel Adriano Celentano is fölléphetne a Rigolettóban.

Legyünk tehát résen, csak a nagy óvatoskodásban ne veszítsük el a hitünket. Vagy talán ez túlzás. Elég, ha a bizalom megmarad, ha elhisszük, hogy valaki azért lép be a stúdióba, mert mondani akar valamit nekünk. Most éppen Thomas Quasthoffra gondolok, aki, szegény, ugyancsak történettel bíró énekes. Súlyos testi fogyatékossággal született, két keze gyakorlatilag a vállából nőtt ki, és a lábai is deformáltak. Természetes, hogy szép hang ide vagy oda, mindenhonnét eltanácsolták, ahol tanulni akart. Ne haragudjon, ez lehetetlen. Az éneklés nehéz fizikai munka, a színpad pedig kegyetlen. Mit akarhat egy törpe?

Quasthoff nem adta föl. Dalénekessé küzdötte magát, és az első nagy sikerek után az opera is érdeklődni kezdett utána. Végre valaki, aki érdekelni tudja a szélesebb közönséget is. Először a Fidelióban énekelte a szabadságot hozó minisztert, és már készül arra, hogy a kínoktól gyötört Amfortast énekelje a Parsifalban. Egymás után jelennek meg vele a lemezek, dalok, áriák, legutóbb pedig három Bach-kantáta.

Gyanús? Hát még ha föltesszük a lemezt. Nem jelentéktelen a hang, de a magasságokkal meggyűlik az énekes baja, a hangképzés nem éppen tanítani való. Hogyan is lehetne az, hogyan lehetne elvárni, hogy teste legyen a hangok alatt, amikor az énekesnek is alig van teste? Az éneklés néha a romantikus hagyományokat folytatja, néha viszont "régi hangszeresen" nagyon meglódul a tempó, az oboa pompásan száguldozik, de az éneklés majdnem értelmét veszíti a híres Kreuzstab-kantáta Endlich, endlich-áriájában.

Ilyenkor kell észnél lenni. Nem mindentudón széttárni a karokat, és azt mondani, hanyatlunk, kérem szépen, hanyatlunk, hanem figyelni. És akkor el lehet jutni a 82. kantáta második áriájáig. "Csukódjatok le, fáradt szemek, csöndesen, nyugalmasan, világ, nem maradok itt tovább." Menekülés, halálvágy. Bach módján, csupa hittel, hiszen a halál és az álom testvérek. Altató szól. És Quasthoff olyan tudással, anynyi érzéssel énekli ezt az altatóáriát, hogy az ember megérti, mit is akart mondani valójában. És annyi vigasz van a hangjában, és annyira nem lehet tudni, hogy kit vigasztal, önmagát vagy a hallgatót, hogy talán tényleg mindegy is. Szóval nem kell olyan nagyon okosnak lenni. Néha az is arany, ami fénylik.

(Bach: Cantatas - Deutsche Grammophon, 2004)