Erzsébet

A műsorváltozás joga

2004.10.15. 00:00

Programkereső

Tételezzük fel, hogy vacsorázni hív bennünket egy kedves ismerősünk. Grillezett csirkemellet ígér görög salátával, édességként pedig tiramisut. Ehhez képest a szárnyast paprikás csirkének készíti el, mellé pedig nem csak salátát, hanem rizst is kínál. Majd a végén a desszertet sajt és kávé formájában szolgálja fel, de tejszínhabot csak akkor tesz rá, ha szépen megkérjük. Ez a menü sem hangzik rosszul. Szegény gyomrunk mégis nehezen áll át, főleg, ha napok óta erre az estére vártunk.
2e1749ea-544f-46b2-bcbf-db277110374c

Az orosz Musica Viva Kamarazenekar Csajkovszkijt cserélt Vivaldira és Händelre október 12-én, kedden este az MTA Dísztermében. Az Elégia helyett Vivaldi Juditha Triumphants, Händel Julius Caesar és Alcina című operáiból hallhattunk részleteket Jana Ivanilova előadásában. Az énekesnő kottából, pontosabban kotta mögül énekelt, ami nem volt túl szívderítő látvány. Jana Ivanilova gördülékenyen és virtuózan szólaltatta meg a magasra gyűrűző futamokat és skálákat. Ám a mélyekkel meggyűlt a baja: az alsó kvart hangterjedelmen még a hangszíne is egészen megváltozott. Többen megmosolyogták, ahogy az Alcina részletnek nekiveselkedett, hiszen láthatóan és hallhatóan minden koncertrációjára szüksége volt.

Telemann Don Quixote Szvitjét bravúrosan adta elő a Musica Viva Kamarazenekar. Ám a zárótételtől eltekintve, amely – akár egy sebes paripa – észrevétlenül kivágtatott a hallómezőnkből, teljesen hiányzott belőle a humor. Rosinante galoppját hogy is lehet finoman és egyenletesen játszani?! Vagy a Szélmalomharcot sodró lendülettel és racionálisan? Ebből a műből bizony tévedés volt virtuóz barokk concertót formálni. Ha ugyanis a vígeposz mintájára létezne szatirikus szvit, akkor ez a darab lenne a műfajalapító. A benne rejlő poénok azonban olyan finomak, hogy egy „barokk varrógép” típusú előadáskor sajnos mind elsikkadnak.

Az együttes vezetője, Alexandr Rudin Carl Philippe Emanuel Bach A-dúr gordonkaversenyének szólistájaként is bemutatkozott. Csodálkoztam, hogy nem nagyon tudja hová szúrni hangszerének a lábát, hiszen a zenekarban játszó csellisták valamennyien hoztak magukkal szőnyeget erre a célra. Eddigi tapasztalataim alapján nem sok jóra számítottam, látva, hogy a gordonka mellől fog vezényelni. Félelmeim azonban nem igazolódtak be. Alexandr Rudinnak sikerült harmonikusan összeegyeztetnie a zene hangzó és látható részeit, a szólót és a dirigálást. Egyébként hangszer nélkül is nagyon érdekes stílusban vezényelt a művész: mozdulatai inkább karaktereket, gesztusokat és motívumokat tükröztek, mint nagy íveket vagy a szűk értelemben vett ütemmutatót. A zenekar tagjai mindenesetre értették ezt a jelrendszert, és annak megfelelően játszottak. A versenymű magas rendű kamarazeneként szólalt meg, a mokkáskanállal kikevert hangzásarányok ideálisak voltak. Csupán azt sajnáltam, hogy ezt a darabot hagyták utolsónak a szünet előtt, mivel a műsor hosszúsága miatt addigra már kevesen tudtak igazán figyelni. Elteltünk a sok zenével, mint a rizzsel a saláta mellé.

Kíváncsian vártam, a barokk-klasszikus stílust nagyon értő együttes hogyan játszik majd Csajkovszkijt az est második felében. A Firenzei emlék valódi csemegének bizonyult! „Az együttes olyan sajátos hangzással rendelkezik, mintha szólisták játszanának együtt” – áll a zenekart ismertető prospektusban, s ebben a darabban valóban így volt. Nem abban az értelemben, hogy mindenki minél hangosabban és figyelmetlenebbül forszírozza a saját szólamát, hanem hogy minden egyes zenész felelős volt valamennyi hangjáért. Még az együttesen végigremegő pizzicato-sorozatok hangjaiért is. Voltak olyan hegedű-, illetve gordonkaszólók, amelyeket ismétlődéskor más és más tagok játszottak, mintegy alátámasztandó a bemutató szöveg állítását. De amikor a teljes szólam együtt muzsikált, akkor is biztos voltam benne, hogy semmi baj nem lenne abból, ha valamelyiküknek egyedül kellene befejeznie a frázist.

Magától értetődő technikai fölény jellemzi a Musica Viva együttes valamennyi zenészét. Vonókezelésük lazasága és természetessége egészen elképesztő. Ezért aztán azt csinálnak a zenével, amit akarnak. És amit akartak, az meggyőzőnek és autentikusnak bizonyult, különösen a Firenzei emlékben. Egyébként nemigen hiszem, hogy csak azért, mert valaki orosz, feltétlenül jól játszik Csajkovszkijt, kedden este mindenesetre ez a darab nyújtotta a legteljesebb élményt az MTA Dísztermében.

A ráadásból aztán, akár az írás elején a hozzávalókból a tiramisu, lassan összeállt a teljes koncertműsor. A vastapsot Csajkovszkij Elégiájával köszönte meg a Musica Viva, majd mindenki örömére a Vonósszerenád keringője következett: a hab a kávén.

Mégsem baj, hogy nem álltunk föl az asztaltól, amikor kiderült, hogy megváltozott a menü.

(2004. október 12. 19:30 MTA Díszterme – A Moszkvai Musica Viva Kamarazenekar hangversenye; Telemann: Don Quixote – szvit; Händel: Ária az Alcina c. operából; Részlet a Julis Caesarból; Vivaldi: Ária a Juditha Triumphansból; C. Ph. E. Bach: A-dúr gordonkaverseny; Csajkovszkij: Elégia; Firenzei emlék; km.: Alekszandr Rudin (gordonka, műv. vez.), Jana Ivanilova (ének)