Jenő

Carmen a Márványteremben

2004.10.22. 00:00

Programkereső

Október 9-én este feltűnően sok tizen- és huszonéves muzsikus ballagott a Magyar Rádió hátsó udvarán kanyargó sárga úton (a cél azonban nem Óz, hanem a Márványterem megtalálása volt). Legtöbbjük annak a hegedűkurzusnak lehetett résztvevője, melyet a Budapesti Cigány Fesztivál keretében nemrég Andrea Duka Löwenstein tartott. A Németországban élő, cigány származású fiatal hegedűművésznő október 9-én nem csak tanárként, hanem előadóként is bemutatkozott tanítványainak és a közönségnek. Partnere Jandó Jenő zongoraművész volt.
2ffe72d3-10ea-4065-9035-e36bb5f1702d

Az egész koncert legkiemelkedőbb száma a nyitómű, Schubert g-moll szonátája (Op. 137 No. 3) volt. A művészek játékát természetes egyszerűség és gondos formálás, egymáshoz való viszonyukat pedig – a legapróbb agogikáig bezárólag – érzékenység és előzékenység jellemezte. Löwenstein muzikalitását dicséri, hogy az első, a második és a negyedik tételben a hosszú ideig egy hangot repetáló vagy két hangot ismételgető ütemek szerény alapanyagából is a zongoratémákkal együtt hajló zenei ívet tudott kerekíteni. A Menüett címet viselő III. tételen Schubert már szinte semmit sem hagyott a tizennyolcadik század rizsporából, de ezt a keveset is lerázta róla Löwenstein és Jandó tüzes, az Allegro vivace felső tempóhatárát közelítő interpretációja.

Bartók I. rapszódiájának indításakor Jandó olyan erővel csapott a húrok közé, hogy a közönséggel együtt Löwenstein szemöldöke is ugrott egyet. A mű első részét a művésznőtől egészen szélsőséges – hozzám kevésbé közel álló – megfogalmazásában hallhattuk. Mintha majd’ minden előadási utasítás mellé egy „molto” is lenne írva: ami rövid, legyen nagyon rövid, ami éles, csaknem vágjon, ami hangsúlyt kap, szinte robbanjon… A „lassú – friss” tételpár gyilkosan nehéz második tagjában olykor meg-meglazult a kamarapartnerek köteléke, de a Pesantét megelőző szakasz kissé megtorpanó lendületét végül feledtette a nagy koncentrációval felépített finálé.

A szünet után – a műsorban közölt Rahmanyinov–szonáta helyett – Prokofjev D-dúr szonátája (Op. 94 No. 2/a) következett. Őszintén szólva nem dörömbölnék nyitás előtt a lemezboltok ajtaján, hogy megszerezhessem ezt a művet, Löwenstein és Jandó mégis ennek harmadik tételében teremtette meg a hangverseny legbensőségesebb pillanatait. A zongoraművész keze között ringatózó kíséret felett az önmaguk körül forgó hegedűmotívumok csendes gomolygása jólesően ellensúlyozta a befektetett energiától szinte szétcsattanó első és az éles, kemény hangokban bővelkedő, meglehetősen hisztérikus jellegűre komponált második tételt. A finálé középrészében különösen Jandónak lehettünk hálásak, aki egy-egy finom parlandójával az amúgy egy felhabosított hármashangzat-etűd benyomását keltő tételt kilendítette monotonitásából.

Az est befejezéseként Franz Waxman Carmen-fantáziája hangzott el. A leginkább hollywoodi (horror)filmek hajdani sztárzeneszerzőjeként ismert Waxman sikerrel kamatoztatta az Álomgyárban szerzett tapasztalatait az opera főmotívumait soroló, csillogó-villogó művében. Löwenstein hallhatóan sok munkát fektetett az egyes karakterek, színek kidolgozásába: a behízelgő vagy épp keserves dallamok olyan édes, sötét tónussal hangzottak fel, mintha megszólaltatója nem is hegedűn, hanem brácsán játszott volna. Ugyanakkor a virtuóz karakterdarabok kötelező kellékei – futamok, kettősfogások, extrém ugrások, glissandók – is meggyőző technikai biztonsággal szólaltak meg ujjai alatt. (Mindössze azt sajnálhattuk, hogy rövid időre épp a híres Habanerában csúszott szét a két muzsikus). S ha az efféle darabok inkább tűnnek is káprázatos bűvészmutatványoknak, mint a zeneszerzői géniusz megfellebbezhetetlen megnyilvánulásainak, arra kétségkívül alkalmasak, hogy gyermekeink és unokáink ne csak az Ajax általános tisztítószer kínmagyarított reklámjából ismerjék majd Bizet operájának fülbemászó melódiáit.

(2004. október 9. Magyar Rádió Márványterme; Andrea Duka Löwenstein és Jandó Jenő koncertje; Schubert: g-moll szonáta (Op. 137 No. 3), Bartók: I. rapszódia, Prokofjev: D-dúr szonáta (Op. 94 No. 2/a), Waxman: Carmen-fantázia)