Erzsébet

A kamarazene virtuózai

2004.10.25. 00:00

Programkereső

Három vonósnégyes, két ősbemutató, négy narancssárga pólós előadó, joggal lelkes közönség. Így foglalható össze röviden az Accord kvartett szerda esti koncertje. És érdemes hozzátenni, hogy nem mindennapi helyszín adott otthont a három elhangzott műnek.
3f96a7be-5428-4a70-a61a-09b871dcf1d8

Mindazoknak, aki otthonosak a budapesti szubkultúrában, a Kinizsi utcában található, Kultiplex névre hallgató szórakozóhelyről a csocsóasztal, a finom bor, a Tilos rádió, a poszttinédzser korosztály legszebb lányai és a különféle könnyűzenei irányzatok jutnak eszébe. Normális esetben legalábbis. Mivel azonban az Őszi Fesztivál szervezőgárdája számára a „normális eset” a legkevésbé kívánatos tényállás, helyesebb mostantól a kortárs kamarazenét is a Kultiplex alapfelszerelésének tekinteni.

A három éves Accord kvartett négy huszonéves, végzős zeneakadémistát rejt magában, akik korosztályuk rendes tagjaként nem idegenkednek a budapesti kocsma-kultúrától. Ha a VII. kerület egyik füstös pincehelyiségében meglepődve tapasztaljuk, hogy a szokásos „tuc-tuc” zene helyett mondjuk Mozart valamelyik vonósnégyesét halljuk élőben, felesleges azon törni a fejünket, hogy kik is az előadók. Nem tudom, hogy ez az Accord kvartett részéről vállalt kultúrmisszió-e, vagy egyszerűen csak összekapcsolnak két eredendően összetartozó fogalmat: a zenét és a szórakozást. Az ötlet mindenesetre zseniális, hiszen ha valakik, hát ők képesek lehetnek a komolyzenétől állítólag annyira elidegenedett fiatal generációt ismét közelebb hozni a vonósnégyes-tradícióhoz. A tini lányokat akár a zenétől függetlenül is.

Hiszen ez a négy jóképű fiatalember dekorativitásban bármelyik, piaci szempontok alapján összeeszkábált fröccsöntött fiú-bandával felveszi a versenyt. Ami persze a zenélésüket illeti, Kohn bácsi szállóigévé vált mondata jut eszembe az ismert viccből: „Mecsoda különbség!” Négy feddhetetlen technikájú vonósjátékosról van ugyanis szó, akik nem szóló-karrierben gondolkoznak, hanem vitathatatlan egyéni tehetségüket mindenestül beleadják a közösbe. Pontatlanul fogalmaztam tehát az imént: nem négy vonósjátékosról van szó, hanem egyetlen vonósnégyesről. Melynek tagjai képesek a tökéletesen homogén hangzásra, ha a zene úgy kívánja, de tudnak egymástól független, együttműködő partnerekként viselkedni, ha arra van szükség.

És az Őszi Fesztiválra összeállított műsorukból az is kiderül, hogy a zenét nem csak nagyszerűen csinálják, de gondolkozni is szoktak róla. Három kortárs magyar szerző egy-egy vonósnégyesét választották a koncertjükre: Petrovics Emil II. kvartettjét, illetve Fekete Gyula és Kákonyi Árpád vonósnégyesét. A három mű több ponton kapcsolódik egymáshoz. Először is közel egy időben keletkeztek: Petrovics Emil vonósnégyese a ’90-es évek elején született, Fekete Gyuláé két éve az Accord kvartett számára, Kákonyi Árpád pedig kifejezetten erre a koncertre írta a művét – s fejezte be véglegesen bő két héttel ezelőtt. Ugyanakkor a három szerző szakmailag nagyapa–apa–fiú viszonyban áll egymással, Petrovics Emil tanára volt Fekete Gyulának, akinél a 22 éves Kákonyi Árpád ma is tanul a Zeneakadémián. Három zeneszerző generáció volt tehát jelen a koncerten, mégpedig a Beethoven óta legillusztrisabb, s legigényesebb műfajban.

Különös módon a három elhangzott mű közös vonásai ugyanabból fakadtak, mint különbségeik. Mindhárom szerző annak a hagyománynak a folytatója, amely szerint egy zenemű célja nem egy elvont struktúra hangzó megvalósítása, hanem egy felépített dramaturgia szerinti (ön)kifejezés. Ebből következett aztán a három mű különbsége: három tökéletesen eltérő személyiségű szerzőről lévén szó, a koncert nem annyira a generációk közötti, semmint általánosabb emberi különbségekről szólt.

Fekete Gyula vonósnégyesének ősbemutatójával kezdődött a koncert. A háromtételes mű két szélső tétele egy rendkívül érzékeny zeneszerzői világ küldötte, amely az érzékenység és az érzékiség meglehetősen képlékeny határvidékére invitálja a hallgatót. Sokszínűen tonális zene ez, mely olykor szívesen, tudatosan és idézőjelesen válik negédessé, sanda mosollyal turkálva lelkünk elbűvölésre éhes részében. Azzal szembesít minket, hogy a zene bizony még ma is lehet szép, hogy mondjon akárki akármit, a zene a fülnek szól. Nem kavar fel, mert nem is akar felkavarni, Esti Kornél híres sora lehetne a mű mottója: „Mily sekély a mélység.” A molto brutale karakterjelzéssel ellátott középtétel érzésem szerint már kevésbé sikerült, talán mert szerzőjének személyiségéhez kevéssé áll közel a nyerseség.

Petrovics Emil 2. kvartettje súlyosabb falat. A bartóki hagyomány folytatója, rögtön a nyitótételt kezdő lassú és expresszív hegedűszólóval. Nagyszabású, ugyancsak háromtételes mű, a lassú tételben (talán megint csak Bartók nyomán) presto középrésszel és egy kevésbé összefogott, de rengeteg kitűnő ötletet felvonultató zárótétellel. A szerző színházi érdeklődése és tapasztalata ebben a művében is érződik, a fokozások, a formarészek felépítése mind szigorú dramaturgiát követnek.

A szünet után hangzott el az est másik ősbemutatója. Kákonyi Árpád tehetségéről árulkodik, hogy zeneszerzés-technikai szempontból nem lógott ki a sorból „mesterei” mellől, talán csak annyiban, hogy minden tudását bele akarta sűríteni a művébe, s ez a sokszínűség olykor a koherencia rovására ment. Vonósnégyesének egymásba úszó tételei éppúgy építkeztek kitűnően megszerkesztett fúgákból, olykor kevésbé sikerült ellenponttanulmányokból, mint varázslatos tonalitású, érzelmes dallamokból. Számomra azokban a részekben tűnt a leghitelesebbnek Kákonyi zenéje, ahol kiadhatta magából indulatait: ezeken a helyeken – s nem fukarkodott velük Kákonyi – a zene karaktere nem egyszerűen molto brutale, de brutalissimo volt. Elképesztő ritmikai energiákat képes feltorlasztani, amelyek aztán már-már lejátszhatatlan tempójú és intenzitású zenékben törnek ki.

Az Accord kvartett tagjai persze nem ijedősek, ami érthető is annak fényében, hogy számukra nem létezik lejátszhatatlan nehézségű zene. Hallatlanul virtuóz játékuk mégsem a szó klasszikus „versenyló”–értelmében volt bravúros. Ők a kamarazenélés virtuózai, s ennek csak járuléka, hogy képesek hihetetlen tempókban tökéletesen együttjátszani. A három mű különböző karakterei olyan világosan és érzékenyen szólaltak meg, hogy méltán lehetett elégedett a jelenlévő három szerző, a közönségről nem is beszélve.

Két jó hírem van tehát mindazok számára, akik nem lehettek jelen a koncerten: az egyik, hogy a kortárszene nem hogy nem halott, de – köszöni szépen – kitűnően érzi magát; a másik, hogy háromévnyi vajúdás után a legnagyobb reményekre jogosító új magyar vonósnégyes született meg ezen az estén.

(2004. október 20. 20:00 Kultiplex; Az Accord kvartett koncertje; Fekete Gyula: Vonósnégyes; Petrovics Emil: 2. vonósnégyes; Kákonyi Árpád: Vonósnégyes; tagjai: Mező Péter, Veér Csongor (hegedű), Kondor Péter (mélyhegedű), Ölveti Mátyás (cselló)