Erzsébet

„… a kamarazenélés mindig öröm volt…”

2004.10.25. 00:00

Programkereső

Rolla János hegedűművész, aki huszonöt esztendeje a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere, nemrég ünnepelte 60. születésnapját. Ez alkalomból köszöntötték őt művésztársai, köztük az ELTE Egyetemi Koncertzenekara is az Óbudai Társaskörben. Itt beszélgetett vele Mesterházi Gábor.

- Hogy alakult ki az együttműködés egy amatőr együttessel, az ELTE zenekarával?

- Az ELTE egy régi „szerelem”. Egy kamarazenekari fesztivállal kezdődött, ahol zsűritagként voltam jelen. Mindig szerettem az ilyen amatőr társulatokat. Valahol magunkra ismerek abból a korból, amikor lobogott a hajunk, és ahol értük, húztuk. És ennek megvolt a maga szépsége, az eredménye is. Ennek van igazán értelme, nem a kényszerből való zenélésnek, valamint ez a biztosítéka annak, hogy lesznek, akik meghallgatják, amit mi játszunk.

- Vannak még ilyen lelkes, amatőr együttesek?

- Mindenki rohan a saját lehetőségei után, így egyre kevesebb az az idő, amit az ember a hobbijának szentelhet. Pedig nem hiszem, hogy van még egy olyan kikapcsolódási forma, mint a zene. Hiszen a mozi, a színház eseményeket láttat, sokkal konkrétabb a muzsikánál, ami épp ezektől szabadíthat meg: fel tudja oldani a stresszes állapotokat. Fontos volna, hogy minél többen éljenek ezzel a „gyógymóddal”.

- Mi a helyzet profi szinten? A Liszt Ferenc Kamarazenekar jól láthatóan sokat fiatalodott.

- Van utánpótlás, de mi nem csak szakmailag, hanem emberileg is nagyon megválogatjuk, hogy kikkel szeretnénk együtt dolgozni. Szakmailag kitűnően felkészült fiatalok vannak, sokkal tökéletesebbek, mint amilyenek a mi időnkben voltak; manapság futószalagon gyártják a profikat. De egy seprűnyelet is meg lehet tanítani hegedülni – ám ez csak egy része a követelménynek. Az együttesben való játék, a csapatmunka nem szenvedhet kárt. Azért éltük túl ezt a negyven évet, mert hihetetlenül jó volt az emberanyag. Ez még a szakmai részen is átsegíti a zenészeket. Itt az egyéni ambíciókat bizonyos értelemben háttérbe kell szorítani. Egy szólamot könnyen szét lehet verni, ha a játékos nem veszi figyelembe, ki ül mellette – olyan ez, mint amikor a kiváló csatár nem adja le a labdát, s végül elveszik tőle. A lécet olyan magasra lehet feltenni, hogy mindenki át tudja vinni. Ha valaki erre nem képes, legyen szólista – ez a pálya másik oldala.

- Önben megvannak a szólistaambíciók?

- Mindenki így kezdi. Mi is azzal dicsekedtünk konzis korunkban, hogy milyen tempóban tudjuk lejátszani a Paganini-etűdöket. A kamarazene-oktatásnak egész másfajta pszichológiája volt: ismerősök között vagyok, a másikért dolgozom – a közösségi szellem mozgatja az egészet. Én nem nagyon szerettem négyszemközt maradni a hangszeremmel, de a kamarazenélés mindig öröm volt számomra. Ma is nehezebben megy, amikor az íróasztalmunka jön, és elő kell venni a partitúrát. Az az igazi, amikor együtt dolgozhatunk. Kamarazenélésben kipróbáltam mindenfélét, trióztunk Schiff Andrással és Banda Edével, vonósnégyesben is játszottam elég sokat. Most a Kamarazenekarral tartunk ott, hogy nem csak olyat játszunk, amit eleve nekünk írtak, hanem például – Mahlerhez hasonlóan – megpróbálunk vonósnégyeseket áttenni kamarazenekarra. Belekóstolunk Schubert Vonósötösébe, hogy egyáltalán megszólal-e a darab.

- Ez fordítva is igaz, Vashegyiék például szólamonként egy-két zenésszel adják elő Eszterházán a Haydn-szimfóniákat.

- Nézze meg a fertődi kastély tükörtermét! Mi számos lemezfelvételt készítettünk ott, de most hallgatóként tapasztaltam: közönséggel együtt egy zenekarnak ez a terem sok. Annyian kell játszani, ahányan beférnek. Bartók Zenéjét is kevesen hallották még kamarazenekarral, pedig ugyanúgy a Bázeli Kamarazenekarnak készült, mint a Divertimento. Amikor annak idején a felvételre készültünk, felhívtam Dorátit. Azt mondta: „Én ezt nagyzenekarral szoktam, nem lesz hamis?”. Fantasztikus zenész és pedagógus volt, de el sem tudta képzelni. Aztán megtanultuk karmester nélkül. A koncerttermek nagysága, a bevétel csábító ereje elvitte a világot a nagyzenekarok irányába, a tömegjelenetek felé, s ez nem válik mindig a zene javára.

- Mikor Önök kezdték, alig létezett historikus előadásmód.

- Nem alig: egyáltalán nem létezett. Egy-egy próbálkozás talán volt. A Stuttgartiak Münchingerrel, a Zágrábiak Janigróval, a Musici di Roma. A legelőremutatóbb az Angol Kamarazenekar volt. Britten és mindenek előtt Leppard: ők kezdték a barokk zenét feloldani; kimozdították a preklasszikus játékstílust, szabadságot vittek bele. Ezek a barokk szerzők nem feltétlenül abból indultak ki, mire volt képes a hangszer. Talán tévedek, de szerintem a tökéletlenség a tökéletesedés igényét kelti: például más vonót találtak ki, hogy képesek legyenek hangot tartani, amikor arra volt igény. Ha ma élne Bach vagy Händel, nyilvánvalóan örülnének, hogy nem natúrkürtön játsszák őket, hamisan. Abban a pillanatban, hogy megjelent egy új hangszer, a szerzők „lecsaptak” rá, ők voltak a legnyitottabbak a fejlődésre. A mai modern hangszereken megfelelő stílusismerettel elő lehet vezetni ezeket a zenéket.

- De azért sokat lehet a régizenészektől tanulni.

- Természetesen. Amikor a második felvételünk készült a Bach-szvitekből, az összes fellelhető felvételt meghallgattam. A lényeg minden bizonnyal az volt, hogy ne hasonlítsanak egymásra. Mert üzletileg úgy érdekes. És ekkor jönnek a zenetudósok... de az ember megpróbál annyit tanulni tőlük, amennyit természetesnek érez. Én nem tudok másképp játszani valamit, mint ahogy érzem. Sokszor mondják, hogy Rolláék középutasok – ezt én a zenében vállalom. Sok érdekes felvételt az ember egyszer hallgat meg, és emellett vannak etalon-értékű, maradandó felvételek.

- A Liszt Ferenc Kamarazenekar régi felvételeit szokta hallgatni?

337e4590-c2c3-4b63-b707-d86019a1c3e8

- Nagyon ritkán. A régieket ugyanis nagyon nem szeretem. Rettenetes rossz technikával készültek, „telefonosan” szólnak. A zenei rendező művészeti vezetőnek képzelte magát, ami azért volt baj, mert addig szekírozta a muzsikusokat, amíg az ő ízlésének megfelelően nem szólt a zene. Az élő zenélés esetlegességeit felerősítette a technika, a „falnak is füle volt”: nem lehetett a széken megmozdulni, nem lehetett levegőt venni, mert hallatszott. Az ujj koppant, a fúvós klapnija kattogott, a zongorának fenékzaja volt... az egész úgy ki volt sterilizálva, hogy pont a lényeg veszett el. De sose gondoltam, hogy valamit valaha is tökéletesen el tudtunk játszani. Minden próba arra van, hogy javítsunk. Rutinból nem szeretek játszani – és ez azzal jár, hogy szinte napról napra változunk. Amit kétszer vettünk fel, sokszor nagy különbségeket mutat.

- Szoktak szólampróbázni?

- Muszáj. Ha sűrű a program, elővesszük a sztenderdet, „ahogy szoktuk” felkiáltással, de általában egy turnén is minden nap próbálunk, minden koncert előtt játszunk minimum másfél órát, hogy „belakjuk a termet”. Képesek vagyunk egyik napról a másikra konzekvenciákat levonni és változtatni. Az ember érzi, mi sikerül, mi nem, mi fér bele, mi nem. Kísérletezünk, s ezáltal állandóan fejlődik az előadás.

- Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de a karmester nélküliség, amihez Ön ragaszkodik, nem vált egyfajta dogmává?

- Sándor Frici bácsi, akinél tanultunk, tanár volt, nem igazi dirigens. Tulajdonképpen az ő keze alatt tanultunk meg karmester nélkül játszani. Ő inkább a próbán nyilvánult meg, a koncerten már nem verte a fejünket. Nem Solti volt, hanem szabadon engedett minket. Akkor tanultam meg úgy inteni, hogy együtt maradjon a zenekar.

- Sose vett pálcát a kezébe?

- Nagyon ódzkodom tőle. Hihetetlenül sokat dirigálok hangszerrel, ezt a karmesterek is elismerik. De a vezénylési technika sokszor gátja az igazi, szabad zenélésnek. Ha például egy Schubert-szimfónia lassú tételét hatban ütöm, szétverem. Hegedűvel ellenben tudom kettőben „inteni”. A karmester néha nagyon zavar minket. Odaáll azonban Jean-Pierre Rampal, és értjük egymást. A kettőnek van egy ideális ötvözete: Furtwängler. Nála az ember olykor azt sem tudja, „hol lakik a Jóisten”, mert miközben egyik kezével taktíroz, hagyja a zenészeket muzsikálni. A karmesterség is szakmává vált; ezt is meg lehet tanulni. Odaállnak a tükör elé... Sokszor elájulok, miket írnak be a karmesterek a partitúrába piros ceruzával. Otthon elhatározzák, mit fognak mondani, teljesen függetlenül attól, amit játszunk... Én ilyen értelemben nem készülök a próbára, hanem figyelek, hallgatom a többieket.

NÉVJEGY 1969-ben szerzett diplomát a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, ahol Kovács Dénes tanítványa volt. A világ koncerttermeiben elsősorban kamaramuzsikusként vált híressé. A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere 1979, az első művészeti vezető, Sándor Frigyes halála óta. A magyar zenei kultúra hazai és külföldi megismertetésében szerzett érdemei elismeréseként 1981-ben megkapta az Érdemes művész kitüntető címet, 1985-ben pedig a Kossuth-díjat. A francia kormány 1991-ben a művészetek kategóriájában a Becsületrend Lovagja címmel, 1994-ben Göncz Árpád a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki. A Zempléni Művészeti Napok alapítója. 1996 augusztusában Sárospatak díszpolgárává választották.

Hobbi: minden, ami barkácsolás, kertészkedés
Kedvenc lemez: Vivaldi: Kettősverseny-felvételünk Sternnel és Rampallal
Kedvenc film: Walt Disney: Fantázia
Kedvenc könyv: Churchill: A II. világháború története
Kedvenc hangszer: hegedű, cselló
Kedvenc előadó: Bartolli, Rampal, André
Kedvenc karmester: Carlos Kleiber