Cecília

Szex és New York a Trafóban

2004.10.26. 00:00

Programkereső

Sokan vannak – magam is közéjük tartozom –, akik úgy gondolják, hogy zene és szexualitás sok esetben kölcsönösen megfeleltethető egymásnak. Nem csak hormonálisan, de gyakran „szerkezetileg” is. Gondoljunk a zenetörténet oly sok túlcsorduló pillanatára, vagy mondjuk a Trisztán-nyitány nemi aktust idéző dramaturgiájára. És persze az igazán nagy jazz-zenészekre, hangszerükhöz és a zenéhez való intim viszonyukra, improvizációik erotikus sugárzására. Gondoljunk példának okáért a New York-i Sex Mob zenekarra.
df0f14d5-b43d-4ecd-b188-595b7dcce498

A kortárs jazz egyik legizgalmasabb együttese először járt Magyarországon: a Trafó közönségét villanyozták fel nem akármilyen mértékig szombat esti, majd’ két órás koncertjük során. Egyedi hangzásviláguk két dologra vezethető vissza: a kivételes, szopránharsona–szaxofon–bőgő–dob felállásra, valamint a zenekarvezető, Steven Bernstein excentrikus egyéniségére. A fekete indiai ingben, lila pizsamaalsóban fellépő alacsony, kopasz, dupla fülbevalós Bernstein nem szokványos módon irányítja kvartettjét. Körbe-körbe jár a színpadon, kiabál, hadonászik, három zenésztársát hihetetlen energiákkal és konkrét zenei ötletekkel látja el – megállás nélkül koncert közben is.

A trombita és a harsona törvénytelen gyermekének tűnő apró hangszeréből egészen különös hangokat képes előcsalogatni. Ebben partnere az egyik effektekkel megtámogatott mikrofon is, melynek segítségével szeretett hangszer-fattyát akár torzított elektromos gitárrá is képes varázsolni, ha úgy hozza a sors. S mivel a Sex Mob stilisztikai skálájának egyik végpontján a legvadabb punk-zenék találhatók, bizony ez néha előfordul. Merthogy ez a négy zenész nem idegenkedik semmitől, ami zene, legyen szó rockról, acid-jazzről, be-bopról, keringőről, swingről, bluesról. Vagy a már említett punkról. Mindenre nyitottak, s előadásukban talán ez a legvonzóbb – túl hangszeres tudásuk és kamarazenei együttműködésük perfekcionizmusán. Hogy közvetlenek mind a zene, mind a közönség felé: nem játsszák meg magukat, nem pózolnak, egyszerűen (olykor bonyolultan) zenélnek.

Nem véletlen, hogy a neves amerikai szaklap, a Downbeat kritikusai két kategóriában is a 2002-es év zenekarának választották őket (Best Acoustic Jazz Band, Best Beyond Band). Valódi zenekarról van ugyanis szó, nem szólisták gyűjtőhelyéről. Sokkal fontosabb számukra az egységes hangzás, mint a magát önkifejezésnek nevező magamutogatás, mely a többé-kevésbé cél nélküli, virtuóz szólók legfőbb lelőhelye. Egyébként nem csak Steven Bernstein, de zenésztársai is egészen különös viszonyban vannak hangszerükkel.

Tony Scherr olykor maga felé fordítja bőgőjét, és szerelmes szemekkel beszélget hangszerével. A szaxofonos Briggan Krauss a koncert túlnyomó részében szinte mozdulatlanul áll a mikrofonja mögött, az sem látszik rajta, amikor szólójában épp a csúcspont előtti utolsó pillanatoknál tart, az ember csak érzi – meg persze hallja –, hogy ami igazán lényeges, az belül történik. Kenny Wollesen, a dobos, megint másképp képez szerves egységet hangszerével: bizonyos pillanatokban elkezdi lóbálni a fejét jobbra-balra, szeme csukva, mintha semmi nem létezne a világon a ritmuson kívül. És lehet, hogy igaza van.

Mert a Sex Mob koncertjén ülve valóban megszűnt számomra minden, ami a zenén kívül elképzelhető. A legszélsőségesebb stilisztikai váltások, a legvadabb és legérzékenyebb pillanatok tökéletes adagolása, a különböző váratlan hangzások és ötletek kavalkádja egész egyszerűen elbűvölt. Ehhez járult még a zenekar humora: ahogy kifacsarták és szétverték a Kék Duna keringő érzelgős világát, ahogy egy semmitmondó groove-ból hirtelen belerántották a közönséget a James Bond filmzenék szarkasztikusan tálalt világába, vagy ahogy Steven Bernstein a közönséggel verbálisan is kommunikált. Olykor néhány szóval, olykor hosszabb sztorival (a budapesti éjszakához kötődő kevéssé prűd élményeivel), mindezt hallatlan iróniával („you know, I’m a paranoic jew from New York”), s végig hibátlanul kézben tartva a közönség figyelmét. Őszintén szólva kicsit ijesztő volt az a korlátlan hatalom, amellyel manipulálni volt képes a Trafó közönségét.

A koncertről távozva azon morfondíroztam, hogy miért is Sex Mob a zenekar neve, és viszonylag könnyen válaszoltam saját kérdésemre: kevés ennyire erotikus produkciót láttam-hallottam életemben, noha egyetlen meztelen nő (vagy férfi) nem volt sem a színpadon, sem a nézők között. A zene hirtelen kitörései, a mélyben lapuló ösztönös emberi agresszió és legkifinomultabb érzékenység váltogatása, a két fúvós hangszer egymásba kúszó, olykor összetalálkozó, teljes mértékben kiszámíthatatlanul mozgó szólama tökéletesen képezte le a szexualitás működési mechanizmusát. A koncert természetesen erről szólt, testiségünk hatalmáról, a létünk értelmét adó csodáról. És arról, hogy az arisztotelészi „katarzis” helyett szerencsésebb lenne bevezetni a művészetelméleti diskurzusba az orgazmus fogalmát.

(2004. október 23. 21:30 Trafó Kortárs Művészetek Háza; A Sex Mob koncertje; tagjai: Steven Bernstein (szopránharsona), Briggan Krauss (szaxofon), Tony Scherr (bőgő), Kenny Wollesen (dob)