Cecília

A musical alkonya

2004.10.27. 00:00

Programkereső

Tudom, hogy sokak számára csúnya szó a musical, de talán nem is kell feltétlenül ezt a kifejezést alkalmaznunk. Biztos, hogy musical az, amit Stephen Sondheim ír? Tulajdonképpen igen, sőt: a műfaj csúcsa. Közel az operához. A Sweeney Toddot nálunk az Erkelben játszották. Igaz, egyik nap Koós János volt a főszereplő, de a másikon Miller Lajos. És az olasz borbély áriájában, ha jól emlékszem, négy magas C-t kellett énekelni. Londonban a Covent Garden Operában ment a darab, a címszerepben Thomas Allennel.

Akkor most opera? Nem lehet, mert amikor Allen elmondta Sondheimnek, hogy számára egy kicsit mély a szólam, Sondheim naivan csodálkozott: miért nem szólt előbb? Segített volna a bajon. Vagy gondoljunk a kaposvári előadásra, ahol ugyanazt a szerepet, amit Londonban a világ egyik legnagyobb baritonja énekelt, Spindler Béla játszotta. Nem az a baj, hogy Spindler Bélának rossz a hangja, hanem hogy nincs neki. Sondheim persze ezzel nem sokat törődik. A Sweeney Todd a Broadwayn musical, a Covent Gardenban lehet opera, Kaposváron - na az már legyen a mi gondunk.

Sondheim jelenlegi gondja a Bounce. Illetve talán már túl is van rajta. A darab nem jutott el a Broadwayre, nagy tisztelet mellett csöndesen megbukott Chicagóban, ahol a próbaelőadásokat játszották. Pedig a történet jó, a Mizner testvérekről szól, akik megtanulták, hogyan kell valahogy mindig fölpattanni, nem összetörni, hanem újból fölkerülni a csúcsra - ha jól sejtem, erre utal a darab címe. A darab ott kezdődik, ahol a többi befejeződni szokott: a hősök meghalnak, és a mennyországban, vagy hol ("mert ha ez a mennyország, akkor kik lehetnek a pokolban?") visszatekintenek az életükre. Az egyik csak szélhámoskodott, kokaint szívott, adta a bankot, a másik tehetségesebb volt, homoszexuális, nehezebb sorú. Két élet, egymás mellett. És hozzá jön még egy szerencsevadász, Nellie, meg egy gyerekeire büszke mama. Kész, kerek történet fordulatokkal, szellemes szövegekkel. A zene klasszicizáló, vidám Broadway-muzsika, nagyzenekarral. Tíz éve nem írt Sondheim új musicalt. Végre történt valami.

A jelek szerint mégsem kell senkinek. Illetve ezt nehéz eldönteni, mert most éppen lemezről hallgatom a darabot, és a lemez itthon is megvásárolható. Áttörés azonban aligha várható. Lenne ugyan idő kicsit foglalkozni a zenével, megszeretni a dallamait, de normális esetben mindez fordítva történik: az előadás után kezdik el vásárolni a világban a lemezeket. A helyzet tehát jelen pillanatban igazán érdekes: mindenki tudja, hogy a világ legjelentősebb élő musicalszerzője Stephen Sondheim. Csak a műveit nem akarják játszani.

(Sondheim: Bounce - Nonesuch, 2004)