Olivér

Bemelegítés

2004.10.29. 00:00

Programkereső

Egyesek szerint a szokatlan őszi meleg okozta, mások a holdfogyatkozásra fogták, hogy rendkívül ideges nap volt október 28-a: ennyi értelmetlen veszekedést, sértődést magam is rég láttam egyszerre. Bele is fáradtunk rendesen: az Olasz Intézetben számos ásító embert, nyúzott arcot láthattunk. Ilyenkor kimondottan jól jön egy jó hangverseny, bécsi klasszikával és könnyű olasz áriákkal.

A Matáv Szimfonikus Zenekarának koncertsorozata amúgy is érdekes: az Olasz Intézetben hat hasonló koncert lesz, egy-egy Mozart- és Haydn-szimfóniával, közte olasz művekkel. Haydn londoni (és oxfordi) szimfóniái mellett a Mozartok kiválasztása is egységes, az úgynevezett 14-21. szimfóniák szólalnak meg (a 15. kivételével) – és mivel azt hiszem, egyikünk se tudja, mit takarnak a számok, nem csak azért éri meglepetés a hallgatókat, mert nem ismerik Donizetti Angolkürtversenyét. Lesz itt Vivalditól a verizmusig minden. Csak csütörtök este alakult másképp.

Szűcs Márta betegsége miatt ugyanis elmaradtak a Donizetti- és Bellini-áriák, így a két szimfóniát szünet nélkül játszotta a zenekar Fürst János vezényletével, ½ 9-kor tehát a fáradt közönség felszabadultan távozhatott.

A szimfóniák számozása nyilván külön cikket érdemel, annyit mégis megjegyzek, hogy nem lenne nagy extra költség odaírni a mű hangnemét, és ha már arra járunk, a Köchel–jegyzékszámát is. Tegnap a 134-es A-dúr szimfónia volt az első, vagyis a Huszonegyedik, de ha csiklandozni kezdenek, akkor se tudom megmondani, legközelebb, amikor a Tizenhatodik szólal meg, valóban a 128-as C-dúrt hallhatja-e a közönség. Másrészt örülök, hogy ezeket a korai Mozartokat játssza valaki. Részint önmaguk miatt: ezek ha nem is a legremekebb szimfóniák, formailag nem csak tökéletesek, hanem szellemesek is, és meg-megcsillan bennük a hamvas, romlatlan Mozart bája. Szigorúbban véve persze üres-játékokban, klisékben is bővelkednek e művek, érdemes megnézni, egy évvel keletkezésük után, a „kis” g-moll szimfóniában mennyivel kevesebb trilla van, mennyivel kevesebb az állandó aprózás, mennyivel frappánsabbak a befejezések. De oda is el kell jutni, még akkor is, ha valaki Mozartnak született.

Részint pedig a zenekar miatt örülök, hogy előveszik e műveket: Mozartot nagyon nehéz játszani, és egy szemmel láthatólag megfiatalodott, de talán még nem egészen kész zenekar számára igazán színvonalas gyakorlatsort jelent hat ilyen Mozart-szimfóniát elsajátítani. Különösen, ha közben maguk is szeretik, élvezik e műveket, ha mindannyiuk számára fontos, amit játszanak.

a127dbfa-238a-4307-ac7f-56e9d0bf4180

Sajnos csütörtök este erről nem voltam meggyőzve. Fürst János számára kedvesek e művek – ezt láthattuk. De nem hallhattuk. Ergonomikus mozdulatait, lassú és unalmas tempóit, a mezzofortéból alig-alig elmozduló hangerőt nem pótolja, ha valaki mosolyog, és már a tétel előtt a markát dörzsöli (szó szerint). Mintha a zenészek számára is inkább csak „edzés”, bemelegítés lett volna az A-dúr szimfónia, ez a kissé talán csiszolatlan ékszer, melyben azért van egy-egy szívmelengető melléktéma, trió vagy kidolgozás. Igaz, a terem akusztikája is érdekes: miközben kintről ragyogóan szól, bentről „süket”, a zenész könnyen érzi magát magányosnak és elhagyatottnak. Ebben a teremben talán szigorúbb karmesteri kézre van tehát szükség, ha nem akarjuk, hogy a két fuvola háromfelé szóljon.

Haydn Oxford-szimfóniájában szerencsére csak egy maradt, kiegészültek viszont a rezek. És az előadás is gyökeresen más lett – mintha a karmestert is kicserélték volna. Fürst ezúttal olyan gyors tempókat vett, amiket a zenekar sajnos nem mindig bírt. A trombiták minden háromnyolcados felütésben késtek, a kürtök talán már a Mozartban elhangolódtak, így a Menüett eltolt ritmusú triójának humora is hamiskásan szólt. Az oboa érdemel dicséretet egyszerre pontos és szépen rajzolt szólóival – ugyanez nem mondható el a fuvoláról. A vonósok sokkal árnyaltabban és precízebben szóltak, mint a Mozartban, nagyobb dinamikai skálán mozogva, amiben benne rejlik az ígéret, hogy a mostani „zenészanyagból” jó zenekar válhat.

A karmester itt felhagyott a megszorító intézkedésekkel: maga is szinte táncra perdült (érzésem szerint nem mindenütt indokoltan). Ha a Mozartban túl keveset, a Haydnban túl sokat intett. Mégis, minden említett hiba ellenére ez az Oxford-szimfónia megszólalt. Talán ilyen a mű, könnyebben eladja magát, de az is lehet, hogy Fürst János csodálatra méltó zeneszeretetével (talán épp a kézdörzsölésével) érte el, hogy felül kell emelkednünk a részleteken, és be kell ismernünk: jól éreztük magunkat. Ha a korai Mozart a készülés, akkor ugyanis a kései Haydn a vizsga. És ha ezen a vizsgán jelest nem adnék a Matáv-zenekarnak, különösen a fúvósoknak, azért meg se buktak. Érdemes készülni Mozarttal, Haydnnal, Donizettivel vagy Verdivel – és olykor kevésbé kedves, de erősebb kezű karmesterrel.

(2004. október 28. 19:30 Olasz Kultúrintézet – A Matáv Szimfonikus Zenekar koncertje; Mozart: Nr. 21. szimfónia; Haydn: Nr. 92. szimfónia; vez.: Fürst János)