Olivér

Lencsevég: A Vienna Art Orchestra hajóra szállt

2004.10.29. 00:00

Programkereső

Köd volt múlt szombaton és nyirkos hűvös, a hajóról szinte alig lehetett ellátni a Petőfi-hídig. A barátságtalan idő, nyomott hangulat tetejébe ráadásul még a közönség is csak lazán lézengett az A38 színpada előtt. Persze nem baj, a rossz előérzet akár jó előjel is lehet, ilyenkor szokták az embert atomvillanáshoz hasonló zenei élmények érni.
5db88320-573a-496e-885a-81d8ad86e525

Sajnos nem ez történt, ehelyett a Vienna Jazz Orchestra kiválóan összegyakorolt, rendesen megszólaló felállásának lehetett tanúja a maroknyi közönség. Ez a sound formailag kifogástalan ugyan, de a koncert egésze meg sem közelítette azt az élményt, amit zenei katarzisnak szoktak nevezni. A tavalyi koncertjük jobb volt – mondják azok a szerencsések, akik nem csak most kapták el a zenekart, hozzám hasonlóan.

Egyszerűen nem értem: minden a helyén volt, a kezdettől a zárásig. Remek rezes szólamokat hallottam, amelyeknek a tagjai szép, eminens sorjában előre jöttek a szólómikrofonhoz, és egyenként is megmutatták zenei és technikai tudásukat. Karakteres hangú énekesnőt láttam-hallottam (Anna Lauvergnac), az ütőhangszeres illusztrálás konvencióktól mentes, invenciózus (Alegre Correa). A programban helyet kaptak az egyes zenészek szűkebb pátriájának helyi zenei színei: a salsa még elment, de a repertoár itt-ott alpesi sramlival vett derékszögű fordulatot, és próbálta azoknak is elnyerni a tetszését, akik nem kedvelnék a big band impozáns, nagyvonalú hangzását. Én úgy gondolom, akik nem kíváncsiak a big bandre, azok nem jönnek el a koncertre; ilyen szempontból, azt hiszem, a poén mellétalált.

Nem ez volt az egyetlen idegen anyag a koncert során, kifejezetten ízléstelenre sikeredett Martin Koller fülsiketítő, szinti–loopos, torzított gitáros (ezúttal a keserű értelemben vett) örömzenéje az első harmadban. Amikor még a színpadi zenészek egyike–másika is befogja a fülét a közönség szeme láttára, akkor nem lehet másra gondolni, mint hogy a zenekar működését nem jelentéktelen, belső szakmai ellentétek nehezítik, amelyek óhatatlanul megjelennek a zenekar művészi teljesítményében.

Mathias Rüegg, a VAO vezetője az ajánló szerint tematikus koncertet szándékozott bemutatni a közönségnek, amelynek zenei anyaga izgalmasan foglalná össze a big band történetének legfontosabb, ikonikus figuráinak stílusát. A Big Band Poesie címet viselő, legújabb program minden darabja egy-egy zenekarvezetőtől vett idézetet kapott mottóul. A koncert közben kerestem ezt a vonalat, mert az ötlet valóban jó. És akár az én tájékozatlanságomra fogjuk, akár a félig kidolgozott koncepcióra, mindkét esetben igaz, hogy a kutatás-fülelés eredménytelen volt: illúzió maradt a darabokban Ellington, Count Basie, Gil Evans vagy Vince Mendoza inspirációjára rátalálni.

A Vienna Art Orchestra nagy feltűnést keltett első tengerentúli turnéja során, 1984-ben a Down Beat kritikusainak díját nyerte a fel nem fedezett tehetségek kategóriájában. Akkor kezdték híresztelni a zenekarral kapcsolatban, hogy a világ egyik legjobb jazz nagyzenekari apparátusa. De mennyire nem szerencsés, ha a magyar sajtóban egyszer azt olvasom a koncert előtt, hogy a VAO Európa legjobb big bandje, a másikban pedig egyenesen a világ legjobbjaként tálalják. Ha innovációból sok is van, profizmusban nem körözi Wynton Marsalis zenekarait, de még Európában is akadnak legalább ilyen színvonalas zenekarok – lásd Jazz Orchestra of the Concertgebouw vagy a legutóbb nálunk fellépett New Cool Collective Big Band, hogy csak a hollandokat említsük. Aztán arról nem is beszélve, hogy a túlzó fokok mindig gyanút ébresztenek, elriasztják a közönség tapasztaltabb felét, és végső soron alighanem károsabbak, mint egy bíráló koncertkritika. Én pedig igazán nem akarok reklámot csinálni ennek a zenekarnak, inkább egyszerűen leírom: a zenészek a rutinos hangszeres tudás birtokában, de kevéssé ihletett állapotban ültek ezúttal a színpadra.

Valahogy évek óta baj van az Őszi és a Tavaszi Fesztivál jazzprogramjaival egyaránt. Érdemes volna igazi karaktert kölcsönözni az egyébként minden más tekintetben színvonalasabb kínálatnak ebből a szempontból is, és jobban odafigyelni arra, hogy kiket és milyen szándékkal hívunk színpadra az egyre igényesebb hazai közönség elé.