Emma

Rahmanyinov egyenes derékkal

2004.11.03. 00:00

Programkereső

Rahmanyinov III. Zongoraversenyében rengeteg hang van. De nem csak ezért nem tartozik a hazai koncertélet gyakran hallható művei közé. A lírai gyengédségű, bájosan népies és sodróan szenvedélyes zenei anyagok kontrasztba állítása, az érzelmek széles skálájának színes megjelenítése, a helyes arányok megtalálása nagy feladatot jelent elsősorban a szólista, de a zenekar számára is ebben a tartalmas, hosszú és teljes koncentrációt igénylő darabban.

A 22 éves Benabdallah Marouan, aki II. díjat kapott a Magyar Rádió Zongoraversenyén, elfogadta a versenymű kihívásait 2004. október 26-án a Zeneakadémia Nagytermében. A Zeneakadémia III. éves hallgatója telt ház előtt játszotta Rahmanyinov III. Zongoraversenyét a MÁV Szimfonikus Zenekar és Gál Tamás kíséretével.

Maruouan legnagyobb erényei közé tartozik a derű és a kiegyensúlyozottság. Semmi görcsöt, túlfeszítettséget vagy lámpalázat nem érzékelt a közönség. Azonban már ahogy a színpadra lépett, szinte tapintható volt a belőle sugárzó bizalom: a műben, amivel biztos, hogy nagyon sokat dolgozott, a zenekari muzsikusokban és a karmesterben, akikre támaszkodhatott és természetesen önmagában. E nélkül talán nem is lehetett volna olyan átütő erővel játszani ezt a félelmetes darabot, ahogyan Marouan tette.

Már a zongora első megjelenése is megnyerő volt: jó kedvűen, csengő hangon szólalt meg a nyitótétel szlávos főtémája. Később aztán egyre jobban megtetszett a fiatal zongoraművész játéka. Végletes indulatok és jól elkülöníthető hangszínek jelentek meg a zongorán – és csak a zongorán! Vannak muzsikusok, akiknél néha az arcmimika, a hajlongás és a kezek patetikus emelgetése is szükséges ahhoz, hogy megértsük, mit szeretnének a darabban hangsúlyozni, ezek nélkül jószerével értelmezhetetlen az előadásuk. Megjegyzem, ezekkel együtt meg gyakran élvezhetetlen. Marouan egyenes derékkal, grimaszok és felesleges gesztusok nélkül hódította meg Rahmanyinov III. Zongoraversenyének extatikus pillanatait. Mindazt az energiát, amit mások az átélés külső jegyeire szórnak szét, ő a tiszta zenébe sűrítette.

Döbbenetes sikert ért el vele! A versenymű utolsó hangját követő, szinte őrjöngésbe torkolló taps bebizonyította: a közönségnek nem kellenek a sallangok. A fergeteges virtuozitás és az izzó expresszivitás akkor is átjön, ha nem kísérik fintorok és kézlengetések. Sőt, így talán még jobban!

Ebben a helyzetben még feltűnőbb volt, amikor, legelőször a második tételben egy ütemegy súlyát lábdobbantással erősítette meg Benabdallah Marouan. S nem sokkal később elszakadt a zongora egyik húrja. Pedig a fiatal zongoraművész nem játszott durván, csak erőteljesen. Elképesztő az a lélekjelenlét, ahogyan Marouan befejezte a frázist, higgadtan felállt, megkereste a bűnös húrt, szép nyugodtan arrébb tette, hogy ne zavarja az ép húrokat a rezgésben, visszaült, majd folytatta. Mintha mi sem történt volna. És sokat mond előadásáról, hogy noha ehhez hasonló különös eset nem mindennap történik meg a Nagyteremben, a szünetben mégsem ez volt a közönség beszédtémája az aulában. Hanem az, hogy erről a fiúról még sokat fogunk hallani.

aeedb7bb-7448-431f-8005-2d34f35f8cc9

A koncert második felében a zongoraversenyt egy „mindenhangszer verseny” követte. Muszorgszkij: Egy kiállítás képei című darabja Ravel hangszerelésében. A zenekar színesen és megbízhatóan játszott. Feltűnt, hogy a zenészek nagyon figyelnek karmesterükre, Gál Tamásra. Ennek meg is volt az eredménye: ritkán hallatszott lötyögés vagy szétszólás ebben a népszerű, ám néhol igen kényes darabban. Kimondottan jó előadásban hallhattuk Muszorgszkij szerzeményét, de ez mégsem tudta felülírni az est első felének hihetetlen élményeit.

(2004. október 26. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem – A MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenye; Rahmanyinov: III. Zongoraverseny; Muszorgszkij-Ravel: Egy kiállítás képei; km.: Benabdallah Marouan (zongora); vez.: Gál Tamás )