Olivér

Sorsüldözés

2004.11.03. 00:00

Programkereső

Őszintén hittem, hogy vannak elronthatatlan operák, amelyekben akárki énekel, akárki vezényel vagy rendez, ha legalább nyomokban a darab hallható, akkor nincsen semmi baj. Olyan Varázsfuvola elképzelhetetlen, amelyben legalább egy pillanatra ne érezné meg az ember, hogy körülbelül miről is van szó. Olyan Agrippina sincsen, amelynek ne lennének legalább pillanatai.

Ezt most is őszintén hiszem, és ez a nagy tanulsága a Pesti Magyar Színházban tartott holland vendégjátéknak. Hiába játszanak csak elvétve nálunk barokk operákat, csak mi vagyunk a vesztesek. Az Agrippina, a fiatal, szinte pályakezdő Händel Velencében bemutatott műve egy ligában játszik a legnagyobb Mozart-darabokkal. Itt voltak ezek a hollandok: a rendező, Eva Buchmann csak álrendez, érdekes külsejű emberek szaladgálnak a színen, de amikor énekelni kell, nekik sincs jobb ötletük, mint hogy a színpad közepére állnak, és onnét nyomatják. Vagy még ez sem. Egyetlen igazán figyelemre méltó hang sincs a társaságban. Az ember tudja, hogy ez a jövő útja, a nagy operai személyiségek helyett az együtteseké, a jól kiképzett szakembereké a jövő - de ők nem azok. Átlagos énekesek, akik most az Agrippinát vezetik elő. Nem kifejezetten tehetségesen, mert a darab ehhez nehéz, és a rendezéssel sincs sok szerencséjük.

Nem is az fáj a színrevitelben, hogy kevés az ötlet benne, hanem hogy semmi lényegeset nem mond a szereplők kapcsolatáról: a szerelmesek ölelgetik egymást, az ellenségek csúnya arcokat vágnak. Furcsán rövidítették a darabot, a végén kiderül, hogy így is hosszú, és mégis öszszecsapott, sok a recitativo, mégsem kerek a történet. Junót, nyilván takarékosságból, kikomponálták a színrevitelből, nem fognak valakit alkalmazni, hogy egyetlen áriával járuljon hozzá az eseményhez. Ettől azonban nincs vége a műnek, Néró trónra ül, Agrippina elénekel egy áriát, és fölgyújtják a villanyokat, tessék hazamenni. A holland változatban az sem világos, hogy miért ez a darab címe, amikor Poppea körül zajlanak az események. Agrippina mesterkedései szinte elsikkadnak a másik szerelmi ügyletei mellett. Az előadásból tulajdonképpen a lényeg hiányzik: Händel, illetve az ő szeretettel teli világszemlélete. Sötét kor, amit mutat, mindenki ellenség, mindenki hazug és színlelő, de nem lehet senkit sem utálni a szereplők közül. Azt teszik, amit tenniük kell. Agrippina a sztárcsináló, Néró az új csillag. Claudius, ha csak Händelt hallgatjuk, egyfelől édes, vén marha, másfelől még mindig Caesar, aki ha morcos, akkor veszélyes.

Mindez az előadásban alig volt látható, alig volt hallható. De megsejthető. És főleg azért, mert a kísérő zenekar, a Combattimento Consort nagyon jól játszott. Nyúzták a régi hangszereket, tipikusan az volt az eset, amikor a historikus játékmód értelme megvilágosodik. Nem arról van szó, hogy Velencében annak idején ezt hogyan játszották, hanem hogy milyen hatások érhetőek el ezekkel az instrumentumokkal. A zenekar a közönségnek háttal ült, az operához karmester nem volt, az első hegedűs Jan Willem de Vriend tartotta az összhangot a színpad és az árok között, de leginkább figyeltek egymásra a zenészek, igazodtak, alkalmazkodtak, eveztek a közös hajóban.

Lehet, hogy mindez kevés. Más esetben talán tényleg. Ha Galuppit játszottak volna, biztos hazamegyek a szünetben. Ha csak az osztályon felüli mestereket vesszük: talán Haydn is belepusztulna az énekesek hiányába. Ez viszont az Agrippina, az imádott Agrippina. Tisztán emlékszem, hogy untam magam a második részben, de a rossz elmúlik. Agrippina meg velünk marad.