Olivér

Az angol Kodály

2004.11.05. 00:00

Programkereső

„Gyakran tapasztalhattuk, hogy a hangversenytermek angol zeneszámok előtt óhatatlanul kiürülnek, csakúgy, mint ahogy német vagy olasz zenére megtelnek, és a zenebarátok többsége kereken ki is jelenti, hogy igazi muzsikus az angolok közt sohasem volt és nem is lesz”- írja Roland de Candé Az angol zene rövid története című, 1952-ben (nálunk 1964-ben) megjelent könyvének előszavában.
1bf0ffbc-43cf-47ef-8d86-31bdad5d622d

Mai viszonyainkat tekintve talán már nem ez a helyzet, mégis, az angol zenével szembeni előítélet még ma is igen érezhető, hiszen a nagy reneszánsz mestereken (Tallis, Dowland, Byrd), valamint két későbbi zeneszerzőn, Henry Purcell-ön és Benjamin Britten-ön kívül másról szinte tudomást sem vesz zenei életünk. Talán ez is oka annak, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar október 15-én és 16-án a Zeneakadémia Nagytermében tartott angol estjein szinte teljesen ismeretlen darabokból álló műsort szólaltatott meg a London Sinfonietta nevű hangszeregyüttes vezetőjeként hírnevet szerzett angol karmester, David Atherton vezényletével.

Az első szám Sir Malcolm Arnold 1957-ben komponált Négy skót tánca volt, amely pazarul hangszerelt, hatásos mű, talán kissé hatásvadász is. A mű első és utolsó tételében mindez, úgy érzem, pozitívan érvényesült, a középső kettőben azonban voltak kivetnivalóim. A második tánc „kicsit ázottan”-karakterű fagott-szólója például kifejezetten ízléstelennek hat, a harmadik tétel pedig hollywoodi filmek szerelmi jeleneteinek olcsó, üres kísérőzenéit juttatta eszembe. Habár megjegyzendő, hogy a filmzene terén Arnold olyan remekművet is alkotott, mint az ugyancsak 1957-es „Híd a Kwai folyón” című film kísérőzenéje.

A következőkben Benjamin Britten fiatalon írt Hegedűversenye szólalt meg – Frank Peter Zimmermann megbetegedése miatt – az orosz származású hegedűművész, Mark Lubotsky előadásában. Ez a mű, bár szerzője Purcell óta az első világszerte elismert angol komponista, mégsem tartozik az agyonjátszott darabok közé. Talán joggal. Bár nagy mesterségbeli tudással van megírva, mégis mindez túlságosan heterogén módon jelenik meg és nem elég átütő. Helyenként Stravinskyra, ill. Sosztakovicsra emlékeztet, ám azok ősereje nélkül. A szólista – aki a ’7O-es években a szerző vezényletével játszotta lemezre a művet – zeneileg inkább, technikailag kevésbé volt meggyőző. Bár az autentikusság tényén kívül is volt játékának egyfajta kisugárzása, mégis, szinte küzdött a darabbal.

Számomra a szünet után érkezett el a várva várt pillanat: ekkor csendült fel Ralph Vaughan Williams II. „London” szimfóniája. Az 1914-ben keletkezett – és később több ízben átdolgozott – mű tulajdonképpen egy hatalmas szimfonikus költemény. Tabló, nem annyira Londonról magáról (bár a Big Ben hangjai félreérthetetlenül utalnak rá), mint inkább a nagyvárosban élő ember élményeiről, érzéseiről, szorongásairól.

Vaughan Williamset zenei stílusa, egész egyénisége, érdeklődése a régi mesterek, a kóruskultúra és mindenekelőtt hazája népzenéje iránt Kodály Zoltánhoz teszi hasonlóvá. Mindketten fontosnak tartották a német tradícióktól való eltávolodást és ez sok tekintetben már érvényre jut az angol mester e remekművében is. Épp ezért reméltem, hogy ez a feltételezett rokonság az előadókban, ill. a közönségben is felvetődik. Nem így történt. A karmester, aki az Arnold-műben még meggyőzően azonosult feladatával, itt az érzékenység szinte teljes hiányával dirigált. Tempói feltűnően, mégsem eredményre vezetően gyorsak voltak, a drámai csúcspontok sok esetben elsikkadtak, magas szintű, ám a bensőségességet nélkülöző, rutinos előadás szólalt meg keze alatt. Mindazonáltal a zenekar kiválóan helytállt, különösen a harsonák szóltak fenségesen – már a Britten-műben is –, valamint külön kiemelném az oboát és a szimfónia 2. tételének brácsa- és angolkürtszólóját.

(2004. október 16. 19:45 Zeneakadémia – A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje; Sir Malcolm Arnold: Négy skót tánc; Benjamin Britten: Hegedűverseny; Ralph Vaughan Williams: II. „London” szimfónia; km.: Mark Lubotsky (hegedű); vez.: David Atherton)