Kelemen, Klementina

Velencei tükör

2004.11.07. 00:00

Programkereső

Ha egy zenei lexikonba „megalomán kor” vagy „megalomán komponista” munkacímen kellene szócikket írni, emlékeink közül minden bizonnyal késő romantikus muzsika hömpölyögne elő: Wagner grandiózus operái, Mahler mamut-szimfóniái. Náluk két-háromszáz évvel fiatalabb mesterek is kísérleteztek azonban már azzal, hogy a hangok minősége mellett azok mennyiségével is lebilincseljék a hallgatóságot.
1b254b4f-d72d-4f45-b48b-a89aece2807a

Gondoljunk csak például olyan tizenhatodik századi angol kórusművekre, mint Robert Carvor tizenkilenc szólamú O bone Jesu vagy Thomas Tallis negyvenszólamú Spem in alium kezdetű motettája. Az egymásnak felelgető, hangszerkíséretes kórustömbök pompájában való tobzódás nehézsúlyú bajnokai azonban kétségtelenül a velencei iskola képviselői voltak, élükön Andrea és Giovanni Gabrielivel. Az EMI Classics for pleasure sorozatának új lemezén kettejük egyházi műveiből hallhatunk válogatást. A harminc-negyven éve készült felvételeken az Ambrosian Singerst, a közreműködő vonósokat és rézfúvósokat Denis Stevens, a cambridge-i Choir of King’s College-ot, a Wilbraham Brass Soloists együttesét, a Cambridge University Musical Society Chorust és az egyetlen számban éneklő Bach Choirt pedig Sir David Willcocks vezényli. A hangszerjátékosok három alkalommal önállóan is bemutatkoznak, canzonokal színesítve a vokális kompozíciók sorát.

Az Ambrosian Singers – mely az idősebbik Gabrielitől öt, a fiatalabbiktól négy művet énekel – inkább az Ambrosian Soloists névre pályázhatna. A kórushangzás erősen heterogén, egy-egy elszabadult énekes alkalmanként óriási „szólóval” lepi meg a gyanútlan hallgatót. A szövegsúlyok kelleténél nagyobb kiemelése olykor megbillenti az intonációt, a generálszósz–vibrátó pedig szinte lehetetlenné teszi az érzékelhető karakter- és tempóváltásokat. A nehézségi erő leginkább Giovanni Gabrieli tizenkilenc szólamra íródott Buccinate in neomenia tuba és a tizennégy szólamú In ecclesiis kezdetű „sacra symphoniáiban” hat kedvezőtlenül – utóbbiban a rézfúvósok pazar játéka, ragyogó hangszíne nyújt kárpótlást. A szövegben foglaltak zenei kifejezése tekintetében azonban elismerés illeti az Ambrosian Singers-t. Andrea Gabrieli tizenkét szólamú Magnificatjának gondosan kidolgozott szakaszai igen képszerűek, és itt a karakterváltások is gördülékenyebbek valamivel – kár, hogy a kifejezés érdekében bevetett vokális-artikulációs eszközök olykor a komikum határát súrolják. Ugyanez a probléma Giovanni Gabrieli káprázatos kromatikus motettája, a Trimor et tremor előadásával is. A „félelem és reszketés” túl élethűre sikerült bemutatása szinte értékelhetetlenné teszi az indulást, de a „miserere mei” építkezése és a „non confundar” megdöbbentő harmóniameneteinek tolmácsolása révén a mű mégis a lemez egyik legjobb számává válik.

A Sir David Willcocks vezette társulat hangzásminősége sokkal közelebb áll a historikus felvételeken edzett mai fülekhez. A Choir of King’s College összehasonlíthatatlanul áttetszőbben szól, mint az Ambrosian Singers, nem utolsó sorban a női énekesek helyett alkalmazott kisfiúknak köszönhetően. Ez a könnyedség azt is lehetővé teszi, hogy Willcocks a létszámhoz viszonyított közel maximális tempót célozza be, s így a lemez első felében hallható, szinte fojtogató hangtömeg helyett „csupán” a zene lenyűgöző monumentalitását közvetítse. A szöveghangsúlyok nem öncélúan ugranak ki a környezetükből, hanem kis energia-koncentrátumokként lendítik tovább a zenei folyamatot, és bár egy-két önjelölt férfi-szólista itt is akad, a tizenhat szólamú Omnes gentes plaudite manibus kivételével meglehetősen egységes és rugalmas hangzást nyújt az együttes. Legjobb formájukat a Giovanni Gabrieli által pazarló bőkezűséggel felrakott karácsonyi kompozíciókban, a tízszólamú Hodie Christus natus est-ben és a tizenkét szólamú Angelus ad pastores ait-ban hozzák; az előbbi táncos refrénében a szoprán kisfiúk szinte beleharapnak az alleluja-motívumokba.

Az összkép, amit ez a velencei tükör nyújt, nem tökéletes. A foncsor kisebb-nagyobb hibái ellenére mégis részesedhetünk általa a hely és a kor szellemének erejéből, a „tenger úrnőjének” még falvédő-romantikától és műanyag szuvenírektől mentes, boldog idejéből.

(The Glory of Venice; Music by Andrea and Giovanni Gabrieli; Ambrosian Singers, string and brass ensembles, vez.: Denis Stevens; Choir of King’s College, Cambridge, Wilbraham Brass Soloists, Cambridge University Musical Society Chorus, Bach Choir, vez.: Sir David Willcocks; EMI, Classics for pleasure; 7243 5 86049 2 4)