Jenő

Ha Glenn Gould csellózott volna…

2004.11.08. 00:00

Programkereső

…ő lett volna Paul Tortelier. Ugyanezt a kérlelhetetlen szigort érzem Tortelier játékában, mint Gouldéban, azt a rideg és gyakran erőszakos előadói hozzáállást, mely folyamatos feszültségben tartja és egy pillanatra sem engedi el a hallgatót, mely tekintet nélkül a zenetörténeti tényekre, a közönségre, a sikerre vagy az utókorra, egyetlen célt tart szem előtt: behatolni a zene legrejtettebb régióiba. Olykor akár a zene ellenére is.
1d716245-0e0a-4a71-9ccf-0aba0db060e5

Amikor a D-dúr csellószvit prelúdiumának zeneietlenül lassú interpretációját hallgattam Tortelier újra közreadott 1983-as felvételén, bizony erőt kellett vennem magamon, hogy ne adjam fel néhány ütem után, de képtelen voltam szabadulni az előadás légkörétől. Nem egyszerűen a technikai megvalósítás ritkán hallható tökéletessége ragadott meg, vagy a Gould felfogására emlékeztető „analitikus” játékmód, hanem az az elképesztő energia, amely a már-már elviselhetetlenül intenzív cselló-hangból áradt. Még a felvételen keresztül is.

Ha valaki akár csak egyetlen epizódot is látott a BBC által rögzített mesterkurzusai közül, melyeknek köszönhetően Paul Tortelier az angol zenei élet valóságos nemzeti intézményévé vált a ’60-as években, tudhatja, hogy milyen rendíthetetlenül szigorú volt és milyen magas elvárásokat támasztott a tanítványokkal, s ahogy az a valódi tanároknál lenni szokott, elsősorban önmagával szemben.

1914-ben született Párizsban, s már születése előtt eldőlt, hogy a zenei pálya vár rá. Édesanyja egy külvárosi kávézóban, életében először hallva a cselló hangját úgy döntött: ha egyszer gyereke lesz, csellista lesz belőle. Tortelier nem mindennapi tempóban teljesíti az anyai vágyat. 6 éves korában már naponta két órát gyakorol. 12 évesen a párizsi Conservatoire diákja. 18 évesen a legnevesebb zenekarok tagja, olyan karmesterek pálcája alatt, mint Toscanini, Bruno Walter, Mitropoulos és Richard Strauss.

Életének meghatározó élménye Pablo Casalshoz fűződő tanítványi-baráti viszonya. Amikor a ’80-as évek elején lehetősége nyílt 1963-as felvétele után újra lemezre venni a Bach-szviteket, örömmel vállalkozott a feladatra: „Hogy tovább léphessek a Casals-i úton.” Jó tanítványként persze alapvetően különbözött mesterétől, így például szemben Casals-szal, aki soha nem adta közre kottán „saját” csellószvitjeit (mondván, hogy azokat Bach, és nem ő írta), Tortelier a felvétellel párhuzamosan nyomtatásban is megjelentette elképzeléseit a művekről.

És Tortelier zenéhez való hozzáállása, azt hiszem, itt ragadható meg a leginkább. Casalsnál minden előadás a pillanat szülötte, mert a zenéből nem iktatható ki, ami emberi: számára a zene nem egy transzcendens struktúra hangzó megvalósulása, hanem az emberek közötti kommunikáció legmagasabb foka, lehetőség arra, hogy kifejezzük, ami szavakkal nem közvetíthető. Tortelier ezzel szemben – Gouldhoz hasonlóan – a művet olyan feladványnak tartja, melynek egyetlen megoldása van, s az előadó feladata, hogy ezt a hangok belső viszonyrendszere mögött rejlő szerkezetet a hallgató számára világossá tegye. Casals-szal szemben Tortelier számára éppen az a fontos a zenében, ami függetleníthető az emberi esetlegességtől.

Tortelier második csellószvit-felvétele csupán apróságokban különbözik a 20 évvel korábbi felvételtől (jónéhány tételt hajszálpontosan ugyanabban a tempóban játszik), ami érthető a fentiek fényében: ha valaki 50 éven keresztül azon dolgozik, hogy megtalálja az egyetlen lehetséges módot, ahogyan szerinte Bach csellószvitjeit játszani lehet, 20 év elteltével sem fogja elvetni azt, amire oly kínkeservesen rátalált. Tortelier az egyik utolsó képviselője a nagy romantikus tradíciónak, s ha Bach-képe mára sok szempontból el is vesztette érvényét, megtanulható belőle, hogy mit jelentenek az olyan avítt fogalmak, mint a művészi alázat, az odaadás, vagy a tökéletességre való törekvés. Lehet, hogy a C-dúr szvit Allemande-tétele játszható könnyedebben, a D-dúr szvit Sarabande-ja összefogottabban, a G-dúr Gigue-tétel lendületesebben, de kevesen képesek arra, amire Tortelier: érzékileg megjeleníteni a végtelenséget (Esz-dúr szvit – Prelúdium), és minden emberi boldogtalanság forrását: a magányt (c-moll szvit – Sarabande).

(Johann Sebastian Bach: Cello Suites; Paul Tortelier; 2004 EMI Classics 5 62878 2.)