Olivér

Igazságtalan sors, kegyetlen Isten, boldogság

2004.11.08. 00:00

Programkereső

Egy esztelen szerelemből született eszményi házasság tragikus története az egzotikus származású címszereplővel, aki fehérnek látja a feketét, s a velencei intrikussal, aki feketének láttatja a fehéret. Vélt bűn és valós féltékenység: bulvárlapok címlapjára illő botránytörténet. Shakespeare családi drámája Verdi szűrőjén keresztül, Placido Domingóval és Renée Fleminggel a Metropolitan Opera 1995-ös felvételén.
0578c4d2-22e7-4ac4-8e7a-6fbbdd378855

A történet tudvalevőleg ott kezdődik, ahol a romantikus vígjátékok végződnek, megköttetett a szerelmi házasság, happy end tehát: boldogan élnek amíg… amíg el nem kezdődnek a házasélet mindennapjai. Vajon miként alakult volna Romeo és Júlia közös élete, ha a házasságukat nem teszi örökéletűvé a korai halál? És el tudjuk-e képzelni Izoldát, amint terített asztallal, kész vacsorával várja haza munkában megfáradt férjét, Trisztánt? Itt viszont már a darab kezdete előtt megszületik a házasság: Othello és Desdemona szerelmesek és boldogok, s mint a boldog szerelmesek általában, nem csak érzik, de tudják is, hogy mindenre képesek.

Desdemona szembeszáll apja elvárásaival és félelmeivel, Othello mintegy mellesleg – bár némi természeti segítséggel – megsemmisíti a Velencéhez tartozó Ciprust fenyegető teljes török flottát. Hogy elkezdődhessen a valódi dráma. Vagy az opera. Mert a kettő nem ugyanaz. Shakespeare Othellója és Verdi Otellója között nem csupán egy „h”-betű a különbség. Arrigo Boito, a kiváló zeneszerző és zseniális szövegíró átírta és összesűrítette az eredetit, mert Verdinek csupán a szerelmi drámára volt szüksége. S bár Shakespeare Othellójáról az embernek természetesen először a féltékenység tragédiája jut eszébe, mint minden Shakespeare-mű, ez is sokkal több egy egyszerű történetnél: társadalomrajz, pszichológiai esettanulmányok sora, s persze egyedülálló dramaturgiára épített drámai szerkezet egyben.

Verdinél kimarad a teljes shakespeare-i első felvonás, s innen származik aztán minden további különbség a dráma és az opera között. Ebből a felvonásból tudjuk meg ugyanis, hogy Othello miatt Desdemona hazudott apjának, kijátszotta őt, s titokban ment feleségül szerelméhez. Desdemona tehát nem az az ártatlan lélek, akinek gondolni szeretnénk, s aki Verdi operájában főszerepet kaphat. Ha azonban az első felvonás Desdemona hazugságával együtt kimarad az operából, Desdemona lehet a tisztaság jelképe, a par exellence szűzi lény, az ártatlanság megtestesítője. Vakítóan fehér. Akihez a drámai egyensúly szempontjából szükséges egy másik kulcsszereplő, egy koromfekete. És itt nem Otellóra gondolok. Hiszen ő csak bőrszínét tekintve sötét, lelke – a darab elején legalábbis – tiszta.

Desdemona ellenpólusa és az opera valódi főhőse a komponálás során hosszú ideig címszereplőnek tekintett Jago. Shakespeare-nél rejtély, Verdinél a gonoszság maga: a kegyetlen Isten képére teremtett halandó lény, az igazságtalan sors minden hájjal megkent zsoldosa. Hírhedt Credója az első felvonásban – melyre Desdemona negyedik felvonásbeli varázslatos tisztaságú Ave Mariája felel – egy nihilista vallomása. Verdi Jagója átláthatóbb személyiség Shakespeare-énél. Ha megérteni nem is tudjuk indítékait, legalább magyarázatunk van rá: gonosz. Merthogy Shakespeare drámájának legmegdöbbentőbb vonása, hogy Othello legbelső embere, a „becsületes Jago”, ez az érzelmileg visszamaradt lelki nyomorék minden pillanatban érthetetlenül cselekszik. Tetteire és indítékaira nem találhat magyarázatot a józan ész. Értelmezni persze lehet: Jago csupán annyira irracionális, mint az élet maga. Teljes mértékben.

S hogy a nagyszerű Otello miért hisz egy olyan belsőleg romlott figurának, mint Jago? Miként lehetséges, hogy egy ilyen alak képes bemocskolni a legfenségesebb és legtisztább szerelmet? Ha gyanakodva fogadná Otello, amit leghűségesebb és legjobb emberétől hall, elveszne. S ha nem, akkor is. Mert ha nem hisz Jagóban, Desdemonának sem hihet, ha hisz Jagónak, el kell veszítse a hitét Desdemonában. Jago és Otello között nincs konfliktus, csupán kontraszt. Amikor valóban konfrontálódhatnának, már késő: értelmetlenné válna az összecsapás. Pontosabban céltalanná, amilyenné Otello élete lett. S miért nem veszi észre Desdemona, hogy férjének féltékenysége végérvényesen tönkretette a házasságukat? Miért nem tesz ellene semmit? Naivitása vérlázító és félreérthetetlen: Desdemona ösztönösen érzi, hogy Otello változatlanul és halálosan szerelmes.

És ekként válhat a történetük a szerelem győzelmének talán legmegrázóbb elbeszélésévé. Jago ugyanis nem tud kívül lépni a szerelem bűvkörén, azt kell kihasználnia, amit tagad: a jóságot. Ha Desdemona nem lenne jó és Otello végletesen szerelmes, nem férhetne hozzájuk. Iparkodjék bárhogy Jago, Otello sohasem szeret ki Desdemonából. Ezért kell végeznie vele. Otello az eszményért gyilkolt: ha Desdemona bűnös lett volna, nem lett volna érdemes megölnie. És amikor az opera végén a szerelmi házasság áldozati rítusán az oltárrá vált nászágy mellett Otello eljut az abszolút nullpontig, ahol a legsötétebb gondolat a szerelmi szenvedélytől felizzik: ez már maga az örök világosság. Házasságuk örökkévalóvá vált tehát, szerelemük legyőzte a halált.

S hogy miként lehet színre vinni egy ilyen mértékig sűrű operát? Például úgy, ahogy Elijah Moshinsky, a Met rendezőinek nagy öregje tette: szabad utat hagyva az értelmezési kísérleteknek. Klasszikus jelmezekben, klasszikus díszletek között: konzervatívan. És hibátlanul. Tintoretto és Veronese Velencéjét idézik a díszletek és a jelmezek, hatalmas tömegeket mozgat meg a rendezés, nincs benne semmi felforgató és polgárpukkasztó. És semmi öncélú. A bűntárgyként meghatározó szerepet játszó zsebkendőt már Renée Fleming (Desdemona) első színrelépésekor látjuk, Moshinsky képes a tömeget a szerelmen kívül eső világ metaforájaként megjeleníteni, Placido Domingo minden túláradó gesztusa Otello megzabolázhatatlan szenvedélyéről szól, James Morris merevsége és mozdulatlansága, szemöldökének egy-egy rándulása tökéletesen állítja elénk Jago figuráját.

S persze nem csak a színészi játék hibátlan, de a hangi adottságok is. Domingo energiái túl 200. Otello–előadásán is változatlanok, Renée Fleming friss Desdemonaként nyílegyenes, csillogóan ártatlan hangon énekel, James Morris kitűnően alkalmazkodik – szerepének megfelelően – az éppen aktuálisan kijátszandó partnerhez, a James Levine vezette zenekar pedig a szokásos feddhetetlen formáját hozza. Nem mond újat az előadás Otello és Desdemona történetéről, pusztán elbeszéli azt. Nem akar megdöbbenteni eredetieskedéssel, és nem akarja értelmezni Verdi operáját. Mert, ahogy a költő Géher István egyik nagyszerű Shakespeare-esszéjében írja az Othellóról: „Ez a dráma értelmetlen. Többek között attól tragédia – hogy értelmünk nem tud mit kezdeni vele. Minden értelmezési kísérlet: védekezés.”

(Giuseppe Verdi: Otello; The Metropolitan Opera – DVD; km.: Plácido Domingo (Otello), Renée Fleming (Desdemona), James Morris (Jago), The Metropolitan Opera Orchestra and Chorus; vez.: James Levine. 1995, Deutsche Gramofon – 073 092-9)