Cecília

Mahler minden mennyiségben

2004.11.08. 00:00

Programkereső

Mahler örvendetesen divatba jött az elmúlt években: most alakul a Mahler-társaság (Fischer Iván kezdeményezésére); a Fesztiválzenekar, a Nemzeti Filharmonikusok és a külföldi vendégzenekarok után pedig most a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara is bemutathatja, hogy birkózik meg ezzel a gigászi feladattal.

Mahler tagadhatatlanul korának gyermeke. A szecesszióról talán kevésbé gondoljuk, mennyire következik a pozitivizmusból, inkább épp a szembenállást szoktuk kiemelni. A pozitivizmusra jellemző a világ rendjébe vetett jókora bizalom: hogy a természeti törvények minden körülmények között működnek, és ami igaz a fizikában, az nyilván érvényes a társadalomban is, csak össze kell hozzá gyűjteni a megfelelő tudást. A szecesszióban megszakad ez a bizalom – de csak részint. A világ egészének rendjében egyre kevésbé hisznek az alkotók, akik – talán ellentételezésül – egyre jobban szeretik az anyagot, amellyel dolgoznak. Talán innen eredeztethető a szecesszió alkalmazott művészeti (pl. iparművészeti, építészeti) sikere. Gaudí nem csak hatalmas dolgokat álmodott: statikusnak is nagyszerű volt. A Sagrada Familában tervei szerint semmi vasbeton sincs. És ez az igazi bizalom: hogy ha valami érvényes tíz méter magas épületre, annak működnie kell száz méteresen is, sőt! Valahogy így épül az Eiffel-torony, és azt hiszem, valami ilyesmi lehet Mahler vagy a korai Richard Strauss agyában.

A VI. szimfónia talán azért a kedvenc Mahler-művem, mert úgy nagyszerű, gigantikus, hogy nem bántóan megalomán. A Második kétségkívül forradalmibb építmény, a Negyedikben–Ötödikben talán szebb dallamok vannak, talán olykor túl szépek, a Kilencedik... na igen, a Kilencedik azért elég tökéletes, és sokszínűbb is – a Hatodikban viszont épp az egyívűséget szeretem annyira. A négy tételből legalább három „ugyanarról szól”, egy íven emelkedik és süllyed a szimfónia egésze, és ha jól játsszák, méretei ellenére éppoly arányos, mint az említett épületek. Csak kevesen játsszák jól. Hozzám Mitropoulos koncertjei mellett Barbirolli lemeze áll a legközelebb, ahogy az V.-ből is, szép még Karajan előadása, van egy 1973-as Boulez–koncertfelvétel, amely lendületesebb, jobban kézben tartott, mint az egyébként csodálatosan színgazdag 1994-es CD-felvétel. És ha csak az első tételt nézzük, Kubelik nyer, nem csak időben.

Fischer Ádám szemmel láthatólag érti a művet, vezényléséből világos, hogy nem pusztán a Mahlert vezénylők sorába akar beállni, netán rivalizálni. Az első tétel lendületes, de nem túl gyors – a második is követi ezt a karaktert, melybe itt nagy megmerevedések és új lendületvételek váltakoznak. A harmadik tétel egész egyszerűen gyönyörű. Annak idején nem értettem, általános iskolai magyartanárom, Lilienberg Éva néni miért indokolja Mahler-rajongását azzal, hogy hiszen ő szereti a természetet (akkor még nem tudtam, hogy Mahlerhez el kell érni egy kort) – ez a harmadik tétel sok mindent megmagyaráz utólag. És a negyedik előadása is meggyőző, legalábbis ami a felfogást illeti.

Egy hangversenynél vannak azonban körülmények is. Az egyik: a terem. Ha már építészetről szó esett, hadd jegyezzem meg: az Olasz Intézet nagytermének akusztikája akkor is jó, ha a zenekar nem a színpadon, hanem az átellenes falon kap helyet. Ennek oka az, hogy a terem majdnem négyzet alaprajzú, illetve az, ha az emeleti páholyt is beleszámoljuk, anélkül pedig 3:4-hez aránylanak a téglalap-alaprajz oldalai. Ha az együttes nem fér el a színpadon, nem emiatt baj tehát, ha másutt helyezzük el őket. Hanem amiatt, hogy ha nem fér el, az akusztikailag a feje tetejére állítva se fog beférni. A színpad mögött ugyanis van egy kicsi hely, hogy a zene ne „pattanjon vissza” olyan közvetlenül – a túloldalon ez csak akkor lenne lehetséges, ha a faltól 4-5 méterre kezdődne a zenekar hátsó sora. Akkor viszont végképp nem férne be a közönség. Mely így is komikus helyzetbe kerül: a nézőtéren kevesebb helye maradt, mint a zenekarnak, és talán annak is köszönhetően, hogy a koncert ingyenes, erősen úgy fest, végig kell állnunk a másfél órát. Aztán előkerülnek a narancssárga műanyagszékek, egymás fején lépkedve ki-ki felküzdi magát a színpadra, a zongora mögé, az ajtónyílásba vagy ahova fér. Végül mindenki ül – ami azt mutatja, csekély szervezéssel el lehetett volna kerülni a tumultuózus jeleneteket. De nagyobb személyi sérülés nem történik – akkor sem, amikor az egyik ütős hangszer, a mutuskó (?) legurul az alkalmi zenekari emelvényről.

89ea9218-a4bf-47f0-8e44-12718383eda9

A másik körülmény: maga a zenekar. Az együttes összességében elfogadható, sőt jó teljesítményt nyújt, azonban nem mindegyik szólam követi a karmester – egyébként hihetetlenül világos – intéseit, tempóváltásait. Míg a kürtök dicséretet érdemelnek, a karmesteri jobbon elhelyezkedő trombiták és harsonák kevésbé. Nem egészen világos, hogy a zenekar tudása vagy akarása nem megfelelő – akárhogy is: ennek a zenekarnak sem ártana meg egy olyan karmester, aki fegyelmezett és rendszeres munkát, készülést követel, minden szólamtól és szólamcsoporttól. Mert Mahler zenéjében kevés, ha csak az „effektek” (kolompoló gulya, harang stb.) színe szép vagy érdekes. A szecesszió egyik lényege a permanens szépség; Klimt festményein a csúnya is szép, és így van ez Mahler zenéjében is. Szép színt pedig akár hegedűn, akár nagydobon, akár fuvolán csak rendszeres munkával lehet elérni. És ebben van még hova fejlődnie a Rádiózenekarnak.

Fischer Ádám rátermettségét mutatja, hogy nem csupán úrrá lesz a nehéz helyzeteken, hanem igazán szép és reménykeltő előadásban szólal meg Mahler műve. Az apró hibákat felejtsük el, maradjon meg a ritka élmény: a Hatodik szimfónia igen jó előadása.

(2004. november 5. 19:30 Olasz Kultúrintézet – A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertje; Mahler: VI. szimfónia; vez.: Fischer Ádám)