Olivér

Majdnem mártír

2004.11.09. 00:00

Programkereső

A szünetben azt hittem, nem bírom ki. És nem csak én voltam így. Hallgatózás nélkül is észre lehetett venni, hogy a közönség kínlódik az idős Händel oratóriumától, a Theodorától.

Hiába szól az oratórium a 303-ban kivégzett Szent Theodoráról és Didymusról, a szenvedéssel több baj is van. Az előadás ugyan a műsorfüzet állításával ellentétben nem magyarországi bemutató, de ha kétszázötven év alatt kétszer hangzott el a mű, akkor meg kell becsülni az alkalmat. Ha viszont ez az alkalom olyan, mint valami nagyon fárasztó szertartás, akkor hiába a sok emelkedett érzés a hazafelé vezető úton, mégis mindent tagadunk, amit Händel akart. A Theodora ugyan bukás volt már a bemutatón is, amin Händel látszólag könnyen túltette magát, mégis oroszlánként védte a művet, és a második felvonás zárókórusát jobbnak tartotta, mint a Messiásból a Halleluját. Legalább alkalmat kell adni a közönségnek, hogy eljusson a második felvonás végéig. Arról most nem beszélve, hogy a korhű hangszeren való játéknak az az egyik célja: ne kelljen méltóságteljes arcot vágva unatkozni a régi zene remekműveit hallgatva. Hová jutottunk?

Nem is ez az igazi kérdés a szünetben, hanem hogy miért? Jók az énekesek, nagyon kevés kifogást lehet találni. A szép hangú basszistát, Kovács Istvánt kicsit zavarják az sz hangzók, és az angol nyelvben bizony előfordul ilyesmi a szavak elején. Németh Judit mintha egy régebbi korosztályhoz tartozna az angol szavak kiejtésének dolgában, a címszereplő neve nála "szíodóra", ami egy kissé nevetséges. De Timothy Bentch kellemesen könnyű tenor, Korondi Anna és Halmai Katalin beférne bármelyik nagy hírű társulatba. Az Orfeo zenekar nem játszik rosszul, néha egy-egy hegedűfutam egyenesen bravúros, tiszta, együtt van és visz előre. A Purcell kórusban nincs nagyon sok, azt viszont kihozza magából. Középen Vashegyi György kicsit máguskodik, rajzolgatja az íveket a levegőbe. Mindig az az érzésem vele kapcsolatban, hogy ő az, aki ezt az egészet a legjobban akarja, így aztán jogosan áll középen, de jobb lenne, ha a lelkesedés mellett több lenne az előadói készség és kevesebb a nárcizmus. Majd elszáll vezénylés közben, még ha csak annyit mutat, hogy a kórus álljon föl, viszont az előadás egészére szürke fátyol borul, az énekesek nem tudják, miért is énekelnek, a közönség pedig azt nem, hogy miért is ül bent a Zeneakadémián.

Bocsánat, ez csak a szüneti részeredmény. A második rész több élettel indult, nem tudom, hogy vajon megérezték-e a pódiumon a bajt, vagy van az előadásnak saját, önálló élete, amibe nehéz beleszólni még maguknak az előadóknak is. Tény, hogy a bő egyórányi első rész után a másodikra két felvonás jutott, időben még több, fáradságban sokkal kevesebb. Jutottak erre az időszakra is válságos pillanatok, de többnyire lehetett tudni, hogy mi a baj, mondjuk rossz napot fogott ki az egyik kürtös, és az ő rossz napja sajnos közügy. A második felvonás után még volt némi hazaszivárgás, de az előadás egésze mintha helyrezökkent volna, megértettük, hogy ez most ennyi, el lehetett fogadni a terjedelmet. És még az is lehet, hogy nem az előadás lett jobb, hanem ennyi idő kell, hogy az ember közönségként fölvegye a tempót, megtalálja, elfogadja, megszeresse a művet.

Mégsem értem, miért ment ez ennyire nehezen. Händelt könnyű szeretni, jó előadáson nem kell gondolkodni, hogy miért énekelnek el mindent kétszer, mert öröm újra hallani a dallamot, és szórakoztató, ha a díszítések miatt minden kicsit más. Itt meg mintha kicsit tuszkolták volna a darabot, gyerünk, közönség, le tudod nyelni, nyisd a szádat, nagyot nyelni, lent van. Tudom, hogy furcsa, de mindig azt hiszem, hogy zenét hallgatni jó. Jó, és nem hőstett.