Emma

„...mégiscsak érdemes mű ez a világ. Ez a teremtés”

2004.11.12. 00:00

Programkereső

„És látá Isten, hogy már megint nagy baromságot csinált.” (Alföldi István) Az idei koncertműsor – a tavalyihoz hasonlóan – didaktikus elemeket tartalmaz. Tavaly Rimszkij-Korszakov Seherezádéja volt a „tananyag”, idén Haydn Teremtését „vesszük”. November 11-én a Nemzeti Énekkar és a Nemzeti Filharmonikusok Antal Mátyás vezényletével vezették elő az oratóriumot, pénteken Fehérváron, jövő héten hétfőn Sopronban megismétlik; egy kis hétvégi csevegős változat után, szerdán pedig a Nemzeti Énekkar társa a MÁV Szimfonikus Zenekar lesz az Akadémián, és ebben a szezonban, április 24-én hallhatjuk még Vashegyiék korhű megközelítését is.

Ráadásul most jelent meg Karajan 1965. augusztus 29-i salzburgi koncertfelvétele, sokunk szerint talán a legjobb Teremtés. Ugyan nem valószínű, hogy májusban röpdolgozat lenne, mondjuk a negyedik nap témakörében, mégis érdemes odafigyelnünk, ki mit hoz ki a műből – lehet ugyanis, hogy újabb öt évet kell majd várnunk a következő előadásra.

Haydnnak ez az egyik utolsó műve nem csak a kései művek esztétikumának adornói szempontjából izgalmas, hanem elsősorban önmagában. Vagy Az évszakokkal párban nézve. Haydn két nagy oratóriuma közül A teremtést szerette jobban, elsősorban a szövegkönyv miatt, melyet mindkét esetben – a Ratio Educationisról és Mozart szabadkőműves kapcsolódásairól is híres – Van Swieten báró írt, A teremtést Milton Elveszett Paradicsoma alapján. A teremtés a magasabb, Az évszakok pedig az emberibb régiókat jeleníti meg, ha csak a szó szerinti olvasatot nézzük (lehet, hogy én emiatt szeretem jobban az utóbbit?), miközben mindkét mű tele van bonyolult szimbolikával, elsősorban szabadkőművessel – de ha ezt nem tudjuk, akkor is jól hallható: mindkét műben jelen van a metafizikai magasság és mélység. Ha tisztességesen adják elő.

Sajnos november 11-én inkább csak a betű szerinti olvasatig jutottunk el. Ugyan a nyitó káosz-zene hangjai csodás melegséggel szólaltak meg (hadd emeljem ki a brácsaszólamot) – ha Haydn semmi mást nem írt volna életében, csak ezt a kb. hat perc zenét, akkor is a legnagyobbak közt kellene tisztelnünk. A Massányi Viktor helyett beugró Sárkány Kázmér eleinte kissé kásás hangja után sem a kórus-pianissimo, sem a fortissimo nem keltette azt a benyomást, hogy itt most végső soron megtörtént A Teremtés, a Semmiből létrejött a Valami, a Fény, és a következő másfél óra már csak „cizellálás”. Nem, ezután többször is döbbenten és értetlenül tapasztalhattuk, hogy az üstdob és a trombiták nem egyszerre lépnek be a tuttiknál, a zenekar nem szól elég nagyot, az énekkar többnyire késik és lötyög.

Kertesi Ingrid hangja nagyon szép, van egy fekvése valahol B és F között, ahol fénye kimondottan Gundula Janowitzot idézi, ami nagy szó. Sajnos F fölött (legalábbis csütörtök este) kellemetlenné, reszelőssé, erőlködővé vált. Timothy Bentch most futja csúcsformáját. Vasárnap talán ő volt a legjobb (Németh Judit mellett) Händel Theodorájában, ő a jövő heti („MÁV-os”) Teremtésben is énekel, megszokottabb partnereivel, Korondi Annával és Kovács Istvánnal. A mostani Teremtésben szerepét nem csak nagyszerűen énekelte, hanem szemmel láthatólag értette is. A szöveg és zene kapcsolatának régizenés iskoláján nevelkedett énekes olykor már szinte túlzónak tűnt, s félő, hogy ami ma szép, de kissé szépelgő éneklés, holnap modorossá, holnapután elviselhetetlenné válik. Talán durvaságnak tűnhet, hogy egy jó teljesítmény kapcsán mondok ilyen szigorú szavakat, de önzésből mondom: ugyanis szeretném, ha nem ez következnék be, hanem Timothy Bentch olyan maradna, amilyen most vagy vasárnap volt, és ehhez talán nem baj, ha a magabiztosság mellé a kétely is felsorakozik. Zenei intelligenciájára jellemző, hogy amikor a három énekes „kamarázott”, nem énekelte le partnereit, hanem háttérben maradt, annyit adott, amennyit szerepe megkövetelt. Ahogy viszont a zene szeretete lerí az arcáról, azt sok énekes eltanulhatná tőle.

Sárkány Kázmér később „beénekelte magát”, korrekt teljesítményt nyújtott, igazán megérdemli a dicséretet, az oratórium basszus-szerepe egyáltalán nem könnyű. Nem annyira a híres áriákat emelném ki, inkább a recitativókat, illetve az együttes éneklést az ő esetében is. Nem tudom, a koncert előtt mennyi idővel tudhatta meg, hogy be kell ugrania, de azt hiszem, ezt nevezik bravúros beugrásnak.

112ee37b-9f92-48f5-b9b3-fbbd041e6f29

Antal Mátyás általában gyors tempókat vett, egy hangyányival gyorsabbakat, mint amit biztonsággal meg tudtak szólaltatni, és általában kissé az volt az érzésem, túl sokat üt: eszembe juttatva a Rolla-interjút, talán túl iskolásan is. A D-dúr „napkelte” is kissé ködbe veszett, holott a szöveg mást mond („In vollem Glanze steiget jetzt Die Sonne strahlend auf”), ezek a napkelték mindkét oratóriumban kardinálisak; érdekes, ahogy az öreg Haydn visszanyúl saját Sturm und Drang-korszakához.

Az első rész végi kórus hozta először azt, amit vártunk, talán az önbizalmat is: innentől lényegesen jobb lett az előadás. Szünet után mintha másik ének- és zenekart hallhattunk volna, sokkal összeszedettebbet. A műnek amúgy is talán az a legkedvesebb része, ahol Isten megteremti a különböző állatokat, köztük a szövegben nem, de a zenében szereplő elefántot – a fuvolák, fagottok, kontrafagott játéka végre igazán játék volt. A vonósok közül a csellót-bőgőt emelném ki, különösen azokon az éteri helyeken, ahol nem ugyanazt játsszák. Nagyon szép volt a Varázsfuvola-hangulatú Esz-dúr énekes trió, de a második részt záró, visszatérő kórusból hiányzott az igazi nagyság.

Részleteket, meghökkentő pianókat az énekkarban is ki lehetne emelni (bár egy olyan kórusnál, amely ennyire kinéz a karmesterre, annál feltűnőbb az a két-három énekes, aki a kottát bújja) – tudjuk, hogy nagyszerű kórus ez, ahogy a zenekar is nagyszerű zenekar, de kevés tudni, a tapasztalás nem helyettesíthető a hírnévvel vagy régebbi élményekkel. Egész este hiányoztak a szépen megrajzolt ívek, az értelmező hangsúlyok, hiányzott a zenéből a méltóság.

Így a gyakorlatlan hallgató Haydn Teremtését kedves és szép zeneként könyvelhette el. Bár egy bájos kislányról is eszünkbe juthatnak ilyen fennkölt dolgok (ld. a címben szereplő Füst Milán-idézetet), Haydn zenéjében inkább „az oszlopok dörögnek”. Ezt azonban csak tudtuk, de nem hallhattuk csütörtök este.

(2004. november 11. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje; Haydn: A Teremtés; km.: Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás), Kertesi Ingrid, Timothy Bentch, Sárkány Kázmér (ének); vez.: Antal Mátyás)