Olivér

Rondó - régizenével foglalkozó muzsikusok válaszolnak I.

2004.11.15. 00:00

Programkereső

Rondó rovatunkban hónapról-hónapra a zenei élet hat-hat személyiségének tesszük fel ugyanazokat a kérdéseket. Ez alkalommal hat régizenével foglalkozó muzsikust kérdeztünk. Az első részben Paulik László, Máté Balázs és Komlós Katalin válaszait olvashatják.

Kérdések:
1) Mik a legközkeletűbb "tévhitek" a régizenével kapcsolatban?
2) Mennyiben más a régizene recepciója ma, mint a mozgalom indulásakor?
3) Mi számít autentikus előadásnak? Kik azok a művészek, akiket ezen a téren követendőnek tart?

Paulik László
1. Ha a régizenével kapcsolatos tévhiteket egy mondatban akarnánk összefoglalni, azt mondhatnánk, hogy a historikus előadásmód "méltán" elfeledett zeneszerzők darabjainak száraz, dogmatikus előadása, elavult hangszereken. Ezzel szemben a régizene mozgalom fedezett fel számos fontos zeneszerzőt és műveiket, mint például a 17. század zenéjét, amely a zenetörténet egyik egységesen kimagasló színvonalú százada volt. Kutatások során rengeteg régi forrásmunka került elő a hangszerjátékkal, az énektechnikával, a korabeli díszítéssel és előadásmóddal kapcsolatban. A régi-új hangszerek pedig nem csak használhatónak bizonyultak a koncetpódiumon, de megváltoztatták a hangzásarányokról alkotott elképzeléseinket is.

2. Kezdetben nagy ellenszenv fogadta a próbálkozásokat, azonban a megszületett értékes produkciók hatására előbb a közönség, később a szakma is befogadta az új stílust. Ebben sokat segítettek az olyan nagyformátumú muzsikusok, mint például Nicolaus Harnoncourt, aki egyre tágította a historizmus határait. A hangverseny-repertoár kibővülése is sok új hívet szerzett a mozgalomnak.

3. Az elmúlt korok autentikus előadása a szó igazi értelmében egy örök vágyálom, hiszen erre csak azok az emberek képesek, akik saját koruk zenéjét játszák. Mi annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk a régi korok szellemét megidézni, azaz élővé és hallhatóvá tenni. Ehhez minél több hiteles forrás ismerete szükséges és persze jó adag intuíció. Nagyon fontosnak tartom azokat az előadókat, akik valamilyen formában átmenekítették a 20. századba az évszázados tradíciókat. Ilyen előadó volt pl. Végh Sándor, aki ugyan nem szerette az ún. historizmust, de mégis sok szempontból hasonló dolgokat tanított, mint Leopold Mozart. Számomra lenyűgöző az a néhány fennmaradt felvétel is, amelyen 19. századi bel canto énekesek hallhatók, mert ezek sok esetben még őrzik a barokk kor végletes kifejezőeszközeit.

Máté Balázs
1. E tévhiteknek két fő típusát ismerem:
1) A kívülállók (értsd: a nem "régizenészek") egy meglehetősen retrográd csoportjának tévhitei, leegyszerűsítő és elítélő vélekedései a régizene-játékról, melyeket leginkább csak másod-, harmadkézből ismernek. Felsorolok néhányat:
a) A zenei előadóművészet töretlenül fejlődik, mind a hangszerépítés, mind a játéktechnika, s maga a zenélés kifejező ereje is állandóan tökéletesedik, tehát ma sokkal magasabb szinten áll, mint korábban. Ezért aki régi hangszereken, adekvát technikával próbál muzsikálni, s a régi korok zenei íróinak leírásait akarja követni, az ostoba módon vissza akarja fejleszteni korunk hallatlanul magas színvonalú zenekultúráját. – Ez a gondolatmenet több ponton támadható: ki tud jobb vonóshangszereket vagy orgonákat a 17-18. századiaknál? Mi értelme volt ilyen tökéletes hangszereket alkotni, ha a kezdetlegesen játszó muzsikusok úgysem tudták őket oly csodásan megszólaltatni, mint a maiak? Guarneri, Stradivari, Silbermann, Stellwagen & co. netán egy elképzelt, majdan eljövendő "jobb kor" számára alkottak? A fúvós, billentyűs (nagy kivétel: orgona!) stb. hangszerek sajnos szerkezetüknél fogva kevésbé időtállóak, ám semmi okunk kételkedni benne, hogy új korukban hasonló szinten álltak, mint a vonósok.
b) A "historikusok" társasága csupa frusztrált zenészből áll, akik a modern hangszereken nem boldogultak, s kezdetleges technikájukat, tehetségtelenségüket historizmussal álcázva próbálnak érvényesülni. – Az elfogulatlan hallgatónak ajánlom a legkiválóbb régizene-játékosok koncertjeinek látogatását. (Ehhez ma már nem is mindig kell külföldre utazni.) Kóklerek pedig mindenütt vannak.
c) Autentikus előadás nem létezik, mivel annak minden feltételét úgysem lehet rekonstruálni. – Igaz, ám melyik mértékadó „historikus” állította, hogy erre törekszik?
2) A régizenével többé-kevésbé aktívan foglalkozók némelyikének olyan tévhitei vannak, melyek a források önkényes szelekcióján, felületes ismereteken, ill. a források egynémely (általában szövegösszefüggésükből kiragadott!) kijelentéséhez mint fő alapelvhez doktriner módon való ragaszkodáson alapulnak. Ilyenek:
a) A romantikus előadásmód felfokozott szenvedélyességével szemben a barokk sokkal racionálisabb, mértéktartóbb. – Valóban? Mire véljük a következő kijelentést: "Még senkit sem láttam, akit annyira elragadtak volna a szenvedélyek hegedűjáték közben, mint a híres Arcangelo Corellit, akinek szemei nemegyszer vérvörössé váltak, arckifejezése eltorzult, szemgolyói forogtak, mintha haláltusáját vívná…" (J. E. Galliard, London, 1709). A hasonló leírásoknak se szeri, se száma a 14. századtól (Landini) a 18. századig (Vivaldi, Geminiani, Locatelli). Nehéz is elképzelni, hogy míg a barokk szellem a képzőművészetben már-már giccsbe hajlóan expresszív és színpadias alkotásokat hozott létre, addig a muzsikusok hűvösen és távolságtartóan játszottak volna. Bizonyára akadtak ilyenek is, ám kétlem, hogy ez lett volna az etalon.
b) A vibrátó a régizenében csak nagyon ritkán, díszítőelemként használandó, mivel érzelgőssé, romantikussá teszi a hangzást. – Cáfolat: "A vibrált hang a pontosan, egyenletes magasságon és egyforma erővel kitartott hangtól éppúgy különbözik, mint a festményen a gyengéd körvonal a keménytől, amit vonalzóval vagy körzővel húztak meg. Ahogyan a festészetben (…) a finom és szinte valószínűtlennek tűnő vonalak mindent puhává és természetessé tesznek, éppígy van ez a dallammal is. Minden valamelyest hosszabb hang merevnek és keménynek tűnik, ha a vibrátó nem kölcsönöz neki gyengédséget." (J. G .Sulzer: Allgemeine Theorie der Schönen Künste…, Lipcse, 1771). Hasonlóan ír a források jelentős részének szerzője, köztük Rousseau (17. sz.) és Geminiani (1751) is.
c) A valódi barokk hegedűs az ún. "chin off" technikát alkalmazza az áll nem érinti a hegedűt). – Cáfolat: "Ha a hegedűt uralni akarjuk, állunk alá szorítva kell tartanunk.(…) Vannak, akik ezt nem teszik, ám így csak a kocsmai hegedűsök (Bierfiedler-ek) hegedülnek!" (J. J. Prinner: Musicalischer Schlissl, Salzburg, 1677). A "chin off" technika több mai régizenei iskolánál sajnos meghatározó, és követőinek, rajongóinak tábora – véleményem szerint – nagymértékben járul hozzá a barokk hangszeresek gyenge hangképzéséről és intonációjáról szóló előítéletek terjedéséhez. Lám, volt, aki már a 17. sz-ban elítélte e technikát!

2. Életkoromnál fogva a mozgalom indulásánál nem voltam jelen. Erre vonatkozó ismereteim eszmélésem idejéből, a '80-as évek elejének Magyarországáról vannak, bár tudomásom szerint 20-30 évvel korábban Nyugat-Európában is hasonló volt a helyzet. Ekkortájt a historikus előadók maroknyi csapata óriási ellenállás mellett, támadások állandó kereszttüzében küzdött, s így, "megedződve" alkotott valami akkoriban merőben szokatlant. Nem támaszkodhattak sem biztos intézményi háttérre, sem rajongókból álló népes törzsközönségre. Játékuk technikai színvonalát, kifejező erejét, hangszereik hangzását az akkoriban érvényes, a késő romantikus hagyományon alapuló etalonnal mérte a szakma és a nagyközönség. A szakmabeliek ellenszenve bizonyos fokig érthető, hiszen úgy tűnt, hogy a "mozgalom" jónéhány, addig általános érvényűnek hitt alapelvet kérdőjelez meg, egyszersmind megingatja a zenei előadóművészet egyenes vonalú fejlődésébe vetett (mára kiderült: megalapozatlan) hitet, s így tulajdonképpen egzisztenciális támadást jelent a fennálló "zenei világrend" ellen. Az így kialakult ellenséges közeg egyes „historikusok” esetében ahhoz vezetett, hogy elszigeteltségükben egyfajta alternatív mozgalmat hoztak létre, és ellenzékiségüket, "antiromanticizmusukat" túlhangsúlyozva, valóban megkerülhetetlen, alapvető előadóművészi értékeket sem tartottak már magukra nézve érvényesnek – "a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték". Egyesek számára – s ilyenek sajnos még ma is akadnak – a korhű hangszerek, a korhűnek kikiáltott játéktechnika, némely korhűnek vélt manír alkalmazása már elegendő volt ahhoz, hogy igazoljon egy előadást, mely kifejező erejét, játéktechnikai színvonalát tekintve sok kívánnivalót hagy maga után. Az igazán jelentős régizenei előadók azonban – lévén vérbeli muzsikusok – elkerülték ezt a veszélyt, s képesek voltak művészileg magasrendű előadásokat létrehozni, a régizene-játék tekintetében gondolkodásmódunkat kottaolvasásról, hangzásvilágról, zenei kifejezésről gyökeresen átformálni, és – elsősorban az akkoriban felfutó hanglemezgyártásnak köszönhetően – maradandót alkotni. Napjainkra mind hazánkban, mind külföldön gyökeresen megváltozott a helyzet. Ma már nem kell a korabeli hangszerek emancipációjáért küzdeni. A közönség legnagyobb része már ismeri és elfogadja a historikus interpretációt, sőt jelentékeny részük már egyértelműen előnyben részesíti azt. Gombamód szaporodnak a régizenei profillal működő fesztiválok, és hanglemezfelvételek is elképesztő mennyiségben készülnek nap mint nap. E helyzet azonban veszélyeket is tartogat. A legnagyobb talán a kommercializálódás, az iparszerűvé válás, a tömegtermelés veszélye, amely kétféle zsákutcába vezetheti a mai "historikusokat":
a) A zenei kifejezésnek a fent említett "antiromanticizmus"-ból adódó elszürkülése, a zenedarabok egyedi mondanivalójának átélt interpretációja helyett a megörökölt, ún. historikus manírok leckefelmondás-szerű, állandó, üres ismételgetése.
b) A historikus együttesek tengerében az egyéni művészi arculat kialakításának nyomasztó kényszere ahhoz vezethet, hogy a zeneművet annak szellemétől idegen módon egyfajta szüntelen magamutogatásra használják fel, s így az őszinte, mélyértelmű és szenvedélyes zenei kifejezés helyett a közönséget néhány jól bevált effektussal sokkolják, így gerjesztve zajos sikert. (Ez a veszély persze mindenféle irányzattól függetlenül fennáll.)

3. Az "autentikus" szó eredeti jelentése: hiteles. Művészileg számomra az hiteles, aminek elhitető ereje van, azaz olyan zenei előadás, ahol a magas színvonalú szakmai tudás (mind elméleti, mind gyakorlati), a sugárzó tehetség, a magával ragadó művészi személyiség s a művész mélységes hite a zeneműben értelmemre és érzelmeimre egyaránt ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol. A régiek így mondták: ratio (értelem) és elocutio (ékesszólás) kéz a kézben járnak. Mindebből logikusan következik, hogy az ilyen előadásnak semmiképp sem elengedhetetlen feltétele a korabeli hangszer vagy a történeti hűség. Saját előadásomnál e két tényezőt részesítem előnyben, mivel a korabeli hangszerek hangzása, a történeti forrásokból nyert ismeretek nekem segítenek abban, hogy a mű mondanivalójához közel férkőzzem, és azt minél csorbítatlanabbul tolmácsoljam. Mivel bokros teendőim csak ritkán engedik, hogy hangversenyre járjak, hanglemezt, rádiót hallgassak, csak néhány nevet tudok felsorolni. Nem tagadom, hogy e névsor nagyon szubjektív. A 20. sz elejéről származó hangfelvételek többsége lenyűgöz, az előadók – úgy érzem – ekkor még valami boldog aranykorból megörökölt, természetes tudással, zeneiséggel és ennek birtokában fantáziagazdagon és szabadon muzsikáltak. Mintha valami szellemi "köldökzsinór" kötötte volna össze őket a zeneszerzővel. Irigylem őket ezért. Hadd emeljem ki Willem Mengelberget (különösen Beethoven-, Schubert-, Brahms-, Mahler-felvételeit), a Léner Vonósnégyest és Casals sok felvételét. A későbbi évtizedekben is számos csodálatos előadó működött, ám kissé elhomályosítja őket Nikolaus Harnoncourt. Az ő elemi erejű zeneisége, kimeríthetetlennek tűnő tudása és szuggesztív muzsikus-személyisége számomra megvilágító erejű előadásokat produkál szinte nap mint nap. Őt részben mesteremként is tisztelem, mivel több kamarazene órát vettem tőle Salzburgban, és azóta is látogatom próbáit, koncertjeit. Boldog vagyok, hogy együtt dolgozhattam a következő csodálatos muzsikusokkal: Nicholas McGegan, Spányi Miklós, Szűts Péter, Alexej Ljubimov. A három legnagyobb hatású tanárom: Szilvásy László, Kurtág György és Rados Ferenc.

bbc4ed24-ffa6-4094-94ca-2dcd7f562004

Komlós Katalin
1. A két leggyakoribb talán a következő: a "régizene" egyenlő a korabeli, histórikus hangszer használatával; a "régizene"-játszás egyfajta unalmas, rigid, tudálékos előadást jelent. Természetesen mindkettő tévhit.

2. Kérdésre kérdéssel: Mi a mozgalom "indulása"? 19.s zázad vége? 1950-es évek? Még később? "Mozgalom"-nak már régen nem nevezném, hiszen évtizedek óta standard nemzetközi gyakorlattá vált, mint a lehetséges interpretációk egyike. Mai recepciója ezért ugyanolyan, mint a többi interpretációs megközelítésé: vannak jó előadások/felvételek/produkciók, amik sikeresek, és vannak rosszak, amik nem sikeresek. Nagy elmaradottság ezt még mindig "újdonság"-nak tekinteni.

3. Autentikus előadásnak semmi sem számít. Újra-értelmezzük, elővesszük és tisztelettel műveljük a néhány-száz évvel ezelőtt született műveket. A zene történeti perspektívában való látásának legnagyobb értője N. Harnoncourt, aki filozófiájában iránymutató, de éppúgy nem "követhető", mint más nagy egyéniségek.