Hortenzia, Gergő

Születésnap

2004.11.15. 00:00

Programkereső

Az Erdődy Kamarazenekar november 13-án az MTA Dísztermében tartotta tizedik születésnapi hangversenyét. Ilyen alkalomról alapvetően ditirambusokat illik írni, esetleg Névnapi kantátát, mint Süßmayr, vagy kettősversenyt, mint Hummel – utóbbi meg is tette, igaz, nem kimondottan erre az alkalomra, de a kamarazenekar régi szokásához híven felfedezte, elővette, leporolta és elővezette e művet. E sorok írója ilyesmire nem képes, marad tehát a kritika – melynek célja az, hogy tíz év múlva is érdemes legyen kritizálni ezt az együttest.
447b9d13-2a0f-4b8c-9c73-dc2810bf8ed6

A műsorfüzetben Szefcsik Zsolt, a kamarazenekar alapítója és koncertmestere arra hívja fel a figyelmet, hogy három jókedvű művet hallhatunk majd. Én már itt vitatkozom előre, holott a műsorból mélyebben csak Beethoven IV. szimfóniáját ismerem – mivel azonban hozzám Furtwängler háborús (két) előadása áll legközelebb, nem értem, mitől tartozna ez a zene „szerzőjének leginkább felhőtlen, örömöt sugárzó alkotásai közé”, de gondolom, majd kiderül.

Haydn 65. szimfóniájának örülök, nem hallottam még hangversenyen, holott igazán érdemes mű ez, és ha van erénye az Erdődy Kamarazenekarnak, az épp abban áll, hogy nem a jól ismert repertoárt ismétlik: minden koncertjük tartogat meglepetést. Számomra ez az A-dúr szimfónia az ajándék, ez az igazán felszabadultan jókedvű zene, a menüett-hatású ¾-es lassú és a helyenként a kört négyszögesítő, a ¾-et virtuális 2/4-re váltó menüettjével, a negyedik tétel vadászathoz illő kürtjeivel. Már itt ki kell emelnem a kürtszólamot, mely a zenekar egyik legerősebb oszlopának tűnik. A mélyvonósok is dicséretet érdemelnek, és Vashegyi György irányításával a kamarazenekar igazán együtt van, sőt szemmel látható, ahogy figyelik egymást is, nem csak a karmestert. Ezzel együtt már itt nem tetszik a hangzás egésze, különösen a hegedűké.

A Hummel-mű, G-dúr kettősverseny hegedűre és zenekarra, magyarországi bemutató, már ha van értelme az ilyes megjelölésnek egy mű 199. születésnapján. Lehet, hogy tényleg nem hangzott el Magyarországon, bár ki tudja, ezekben az esetekben az igent könnyebb bizonyítani, mint a nemet. Hummelt jómagam Mozart-zongoraversenyekhez írott kadenciáiért tisztelem, a 482-esé a megtévesztésig stílusos, mutatva: igazi mesteremberrel állunk szemben. Ez a Kettősverseny első taktusain hallatszik, kissé túlzottan is: Mozart 453-as G-dúr zongoraversenye köszön vissza, később kiderül, a 450-es B-dúr legalább ennyire minta. A mesterember pedig kissé szolgai módon utánoz, Mozart arányérzéke nélkül. Hummel (poszt-) klasszicizmusa üres frázisokból áll, egy-egy meglepő fordulatot (pl. a visszatérésben egy C-dúr hangnemi kitérést) elszúr azzal, hogy új dallamot vezet be – Mozart a 136-os Divertimento után ilyet nemigen csinált –, egyáltalán: kellene mellé egy szerkesztő, aki meghúzza a művet, hogy legalább fél óránál rövidebb legyen, akkor talán kijönne belőle valami. A második tételben Szefcsikkel szemben én nem Haydnt, hanem Beethovent (vagy Cherubinit) sejtem, mintha a Karfantázia variációs részét hallanám, de nyilván nincs igazam, Beethoven műve három évvel a Kettősverseny után keletkezett. Másrészt Mozart fúvós Sinfonia concertantéjának zárótétele jut eszembe, és Hummel szerkesztési ügyetlenségét mutatja, hogy az ő zárótétele sokkal gyengébb, mint a variációs második tétel. Szefcsikéket hallgatva – csúnya dolog – az is eszembe ötlik, nem lehet véletlen, hogy a zeneirodalomban kevés a zongora-hegedűverseny, Beethoven Hármasversenye nem jó ellenpélda, mert ott koncsertáló zongoratriót kapunk, Hummelnél meg hol ez, hol az szólózik, együtt alig, a zongora virtuózabb, a hegedű éneklőbb szerepet kap – az előadásban egyik szólista se kelti azt a benyomást, hogy e művészek komoly szólistakarrier előtt állnának. Szefcsik Zsolt hamis, különösen a második tételben következetesen alacsony, a futamok se mennek, ebben Németh Zsolt is partner. A ráadás Beethoven-tétel iskolás előadása is engem igazol – kár érte, mert Szefcsik elsőosztályú szervező, koncertmester és nyilván erős és kedvelni való személyiség, különben nem lenne ilyen sikeres és hosszú életű az együttes.

Az együttes, amely tíz éves, de nyilván nem a jelenlegi tagság van együtt tíz éve. Akik ma játszanak, azoknak a zöme a kezdetekkor az általános iskolát épp hogy elvégezhette. Ha az Erdődy Kamarazenekar egyfajta edzőpálya, csúnya szóval ugródeszka, akkor is betölti a szerepét, nem baj, ha van egy komoly hely, ahol megtanulhatják a leendő muzsikusok, mi az a kamarazenekar, milyen a profi munka, és még egy kis zenetörténeti kalandozásban is részük lehet.

Sajnos ebből a szempontból tökéletes tévedésnek tartom Beethoven IV. szimfóniáját. Vashegyi felfogása sem a könnyedség irányába tolja el az előadást. A zenekar ugyan kiegészül valamelyest, mégis marad lényegében a kamarazenekari méret. A tempók igencsak frissek, a fúvósok nyelve szinte összeakad, de most, hogy közelebb ülök, sajnos ismét le kell vonnom a következtetést: a hegedűk nincsenek együtt. A többi szólam egyesével körülbelül elfogadható, leszámítva a második tétel belső vonós-stafétáját, amely sehogy sem akar összeállni. Összességében nem alakul ki erről a műről világos előadói koncepció, amiről kivételesen Vashegyi György is tehet, akitől sose láttam még olyat, hogy ennyire ne lenne a helyzet magaslatán, különösen a negyedik tétel ritmuseltolásainál. Így aztán Beethovennek ez a műve alig tetszik magvasabbnak, mint a Hummel, ebben az előadásban.

Ha az Erdődy Kamarazenekart amatőr együttesnek tekinteném, azt mondanám: tisztességgel, nagyobb gikszerek nélkül előadtak három egyáltalán nem könnyű művet. Nem lebecsülendő a zenészpályán, hogy ez egy igazán szimpatikus együttes. Elég rájuk nézni: jól érzik magukat, örömmel zenélnek, szeretik, amit csinálnak. Az együttes magáról alkotott képe (pl. a műsorfüzet) viszont épp arról akar meggyőzni (nem kivitelében, hanem tartalmában), hogy ez egy profi együttes, amelyet komolyan kell venni.

Magamat ismétlem: ez a kritika mást se tesz. És ha profi teljesítményként akarom megítélni ezt a szombat estét, akkor a Haydn-szimfónia előadását viszem magammal a következő tíz évre.

(2004. november 13. 19:30 MTA Díszterem – A 10 éves Erdődy Kamarazenekar jubileumi koncertje; Haydn: A-dúr szimfónia, No. 65; Hummel: Kettősverseny hegedűre és zongorára, op. 17 (magyarországi bemutató); Beethoven: IV. szimfónia, op. 60; km.: Németh Zsolt (zongora), Szefcsik Zsolt (hegedű, hangversenymester); vez.: Vashegyi György)