Cecília

Tangóharmónia

2004.11.15. 00:00

Programkereső

A stilizált koncerttangó el sem képzelhető a harmonika édes-bús hangja nélkül. Érthető is, hogy a tangóharmonikáról, helyesebben bandoneonról ma reflexszerűen az argentin tangó és Astor Piazzolla (1921-1992) neve jut az eszünkbe.

Az instrumentum azonban nem huszadik századi találmány és nem is kimondottan argentin. Hangszertörténeti elődeinek tekinthetjük a harmóniumot, szájharmonikát, koncertinát. Maga a bandoneon egy 1845-ös németországi fejlesztésnek köszönheti létét: elnevezése tökéletesítőjének, Heinrich Bandnak a vezetéknevéből és az accordeon, azaz harmonika szónak az összeolvadásából származik.

A „Rheinländer” nevű modell került ki Argentínába, ahol hamarosan hihetetlen népszerűségre tett szert. A századforduló kávéházi, szórakozóhelyi zenekaraiban megszokottá vált a jellegzetes hangszín, és Buenos Aires kocsmáiban, bordélyaiban a zongora, hegedű és nagybőgő mellett bandoneon kísérte a tangókat. Rövidesen szólóhangszerként is megtalálta a helyét. Jól mutatja a hangszer közkedveltségét az olyan hízelgő fantázianév, mint például a „tangóharmonika tigrise”, amelyet Eduardo Arolas bandoneon-művészre ragasztott a köznyelv.

A bandoneon Astor Piazzolla közreműködésével vált a mindennapi koncertélet teljes értékű résztvevőjévé. Az általa „régi tangónak” nevezett eredeti stílust, amelyet ő is művelt Buenos Aires lokáljaiban, klasszikus és jazz elemekkel tette színesebbé, egyénibbé, piazzollásabbá. Összetéveszthetetlenné.

Az Alban Berg Quartett és Per Arne Glovigen bandoneonművész közös albumán is az ő szerzeményei a legkontúrosabbak. A CD címét adó Tango Sensations című kis szvit minden tétele egy-egy karakterdarab, amelyeket különleges effektek, a harmonika dobszólója, a cselló karistoló recsegése vagy a hegedű kéjes sikkantásai tesznek egyedivé. A vonósokkal kontrasztálva a bandoneon is sokkal élőbb, kifejezőbb lesz.

Nélkülük sem érdektelen, de nagy dózisban kicsit fárasztó. Érzelmi ingadozásai a szemlesütős imádattól a legrámenősebb kihívásig nem állnak össze folyamattá Aduardo Arolas vagy Julio de Caro műveiben. Ám nem biztos, hogy ezt az előadónak kell fölróni. A darabok rapszodikus felépítése kevés lehetőséget ad a világos vonalvezetésre.

Nem simulnak a döccenők Kurt Schwertsik Adieu Satie című öttételes szvitjében, a négy vonós, Günter Pichner, Gerhard Schulz, Thomas Kakuska és Valentin Erben (köz)belépésével sem. A groteszk ciklus a csudabogár francia komponista, Erik Satie előtt tiszteleg, némileg hátborzongató módon. Ahogy az a darabot ihlető zeneszerzőhöz méltó. Már a tételek címe is sokat mond, az utolsóé pl. Akrobatikus bohóckodás. Aztán egyszerre csak mintha eltörne a pózna, és a legváratlanabb pillanatban vége szakad a műnek.

4f5574f7-f0fc-4b12-aa45-98a58b532988

Az album utolsó darabja ismét Piazzolla szerzeménye. A felvételen az az Alois Posch játszik nagybőgőn, aki Gidon Kramer Hommage á Piazzolla című kiadványán is közreműködik, Per Arne Glorvigennel együtt. A hosszú, 13 perces, egybekomponált tételben a bandoneon többféle karaktere mutatkozik meg. A kezdő szólófantáziába távolról lassan beszüremlenek a vonósok. Kellemes ez a bevezetés, sokkal élvezhetőbb, mint a szólóharmonika darabok, de lehetne rövidebb is. A meditatív szakasz után pár feszes ütem következik, majd kicsúszik a lábunk alól a talaj, s ismét tudatmódosult merengés lesz úrrá a darabon és a hallgatón. Igényes kamarazenei feladat ez, a maga kószaságával és melankóliájával. Az előadóknak nagyon kell tudniuk, mit akarnak, ahhoz, hogy ilyen véletlenszerű, tétova hatást érjenek el.

A kiadvány depressziós novemberi napokra nem ajánlott, mert inkább keser, mint édes. De ha van affinitásunk ráhangolódni, nem mindennapi kedélyingadozásban lesz részünk…

(Tango sensations – Az Alban Berg Quartett, Per Arne Glorvigen és Alois Posch albuma; Astor Piazzolla, Eduardo Arolas, Juan Carlos Cobián, Julio de Caro és Kurt Schwertsik művei – EMI, 2004)