Kelemen, Klementina

EARepríz

2004.11.16. 00:00

Programkereső

November 6-án a Műcsarnok alagsori (3D) mozi-termében került megrendezésre az EAR Együttes hangversenye az Elektrokoncertek-sorozat második estjeként. Maga a sorozat évtizedes hagyománnyal rendelkezik, az est különlegességét azonban – ahogy azt Sugár Miklós zeneszerzőnek, az együttes művészeti vezetőjének bevezetőjéből megtudhattuk – a „repríz” jelleg adta. Mintegy harminc zeneszerző közel százharminc alkotásának bemutatása kötődik az EAR Együttes 1991-es alapítása óta eltelt időszakának munkásságához. A koncert műsorának összeállítása ennek „keresztmetszetét” kívánta főként szakmai közönsége elé tárni.

A hangverseny másik apropójául Vidovszky László zeneszerző 60. születésnapja szolgált. A nyolc kompozíciót tartalmazó program az elektroakusztikus zene teljes palettájából válogatott a ’70-es évek közepétől napjainkig terjedő időszakból. Nyitószámként az ünnepelt, Vidovszky László 1. hegedű-rádió szonátáját játszotta Mérey Anna hegedűművész az idén szintén hatvanadik születésnapját ünneplő Horváth István hangmérnök közreműködésével. Minden, ami a rádióból szólhat – ezt tarthatjuk a négytételes szonáta mottójának, ösztönzőjének. Asszociációk és stílusok keverednek a formát kitöltő tartalomban, szinte felrobbantva annak kereteit.

Valószínűleg mindenki számára elborzasztó az az 1kHz-es sípoló hang, melyet az adások megkezdése előtt ill. után hallhatunk a rádióban (ez az ún. mérőjel); Vidovszky László azonban nagyszerű ötletet látott benne. A hegedű húrjai (G-D-A-E) kvintenként követik egymást, s a négy üres húr megszólaltatása után még egy kvint távolságra a H hang következik, ami viszont hangmagasságában megegyezik az 1 kHz-es mérőjelével (más kérdés, hogy ez utóbbi hullámtípusában – sinus – alapvetően eltér a hegedű húrja által keltett rezgésekétől). A szonáta nyitó-tételének tematikáját ez a felismerés szolgáltatta; ha úgy tetszik, egyfajta hangolás vagy egymásra hangolódás hegedű és rádió között.

A második tétel a barokk szonáta zenei emlékeit és annak elektronikusan torzított változatait idézte, e sorok írójának önkéntelenül is az „ideális és torz” megfogalmazást juttatva eszébe; majd egy Fradi – MTK (?) focimérkőzés közvetítést véltünk felfedezni a harmadik tétel zaklatott tematikájának kiváltó okaként. Végül rövidhullámon keresgéltünk, miközben a hegedű megidézte a barokk egyházzene ideáját. E tétel folyamán a két gyökeresen eltérő világ fokozatosan kezdett összecsiszolódni, összehangolódni. Épp az adó megtalálásának pillanatában azonban a hegedűhang megszakadt, a beteljesedés elmaradt. Mérey Anna értő és ihletett tolmácsolója volt az alkotásnak, Horváth István pedig a megbízható és kiváló technikai háttér megvalósításával járult hozzá az előadáshoz.

Szigeti István az ezredforduló idején született E M című kompozíciója kétfuvolás versenymű, melyben az elektroakusztikus zene (számítógép-zene) a zenekari hátteret hivatott helyettesíteni. Formáját tekintve erősen hagyománytisztelő; ezt az érzetünket helyenként erősíteni látszik a zenei fogalmazásmód, és a felbukkanó, már-már konszonáns harmóniák. Ezt némiképp ellensúlyozza a zenei anyag mischung-jellege, mely a pop-rock, a jazz elemeit éppúgy magában foglalja, mint a barokk motivikát. A kompozíció magánszólamait Matuz István és Matuz Gergely játszották – kiválóan.

Két fuvolát – pontosabban egy fuvolát és egy blockflötét –, egy szintetizátor-játékost, valamint egy hangmérnököt foglalkozat az est legvégén elhangzott Faragó Béla-mű, a Négy lélegzet Usui-nak, amely szintén az ezredfordulós alkotások közé tartozik. Szigeti kompozíciójával ellentétben ez a mű egészen más aspektusban jeleníti meg a két fuvola és az elektronika kombinációjának lehetőségeit. A hangszerpark és megszólaltatási módjuk egyaránt a természetes és mesterséges közötti látszólagos ellentétet, mégis a két mód közeli kapcsolatát és átjárhatóságát hivatott szimbolizálni. A blockflöte éppúgy használható új technikák, kettős- és többes fogások alkalmazására, „átfújt” hangok megszólaltatására, mint modern társa, és mint akusztikus hangszeren, megszólaltatható rajta pl. a negyedhangos skála. A szintetizátor pedig alkalmazható hagyományos módon, billentyűs hangszerként, de különleges hangeffektek „bevetésére” is képes. A különböző hangzásideákból alkotott kollázs kiegészítője a számítógépes elektronika, mely a szimbolikusan a természetest képviselő megszólalást (pentaton-szerű hangsor) a természet hangjaival (madárhangok, vízcsobogás) teszi teljessé. A kompozíció előadói Matuz István és Gergely, valamint Lengyel Zoltán és Horváth István voltak.

Különleges státust képviselt Pongrácz Zoltán 12 körszalag című műve és – a koncert utolsó előtti számaként elhangzó – Székely Iván-balett, a Folkronic, melyből részleteket hallottunk. A mai kategóriák szerint mindkettő számítógépes zene, ugyanakkor születésük idején – a hetvenes évek derekán – még az orsós magnó számított elsődleges hangrögzítő és editáló eszköznek. Elkészítésük tehát nagyságrendekkel bonyolultabb és nehezebb feladat volt a mai technikai lehetőségek tükrében. Műfaji hovatartozásukból következően az előadás feladata az est hangmérnökére (pontosabban az általa kezelt számítógépre és egyéb audio-eszközökre) hárult. Az eddig csupán oroszlánkörmeit próbálgató technika végre megmutathatta valódi énjét, Pongrácz és Székely alkotása egyformán kihasználta az akkortájt újnak számító tér-megvalósítási eszközt, a quadrofon (négycsatornás) hangrögzítés lehetőségét, mely az egyik legjobb mai hifi berendezésen megszólaltatva elképesztő hangzásélményhez juttatta a hallgatóságot a nappali szobánál nem nagyobb méretű mozi-terem falai között. Ehhez az élményhez nyilvánvalóan hozzájárult a mozi professzionális akusztikai kialakítása is.

Szimbolikájában és technikai megvalósításában is az egyszerűséget képviselte Decsényi János Tücsökszóra emlékszel-e még című alkotása, mely egy tizenegy variációból álló sorozat billentyűs hangszerre, elektronikával kiegészítve. (Eredetijét kamarazenekarra fogalmazta a szerző, ez a változat 1995-ben készült). Az elektronika szerepe a népi motívumon alapuló variáció-sorozatban fokozatosan válik szervessé, bár mindvégig megőrzi szimbolikus, kiegészítő jellegét. A variáció-sorozat a műfaj hagyományos elveit követi. A kompozíció két kiemelkedő pillanata Weöres Sándor versrészleteinek megszólalása és annak zenei körítése. Hangszalagról Kertész Péter és Ruttkai Éva hangját hallhattuk; a kompozíció hangszeres szólamát Eckhart Gábor játszotta, az elektronika felelőse Horváth István volt.

Sugár Miklós Alakzatok című kompozíciója 1986-os keletkezésű. Eredetileg szólóhangszerre (csellóra) készült, melyet a szerző később élő-elektronikus kompozícióvá fogalmazott át. Alkotói elve a hagyományos kompozíciós technikákon alapszik, melyet az elektronika adta lehetőségekkel variál. Így ritmikai variációk és súlyeltolások kombinálódnak visszhang-effektekkel, egymásra helyezett harmónia-rétegeket és elektronikusan torzított változataikat, kánon-szerűen építkező, akusztikus és elektronikus anyagokat hallhatunk, majd az élő-elektronikával módosított, valamint felvett zenei részletek alkotnak zenei folyamatot. A művet Kántor Balázs lebilincselő csellójátéka – Horváth István közreműködésével – tette az est feledhetetlen pillanatainak egyikévé.

fdf797d2-8c70-42eb-baf6-66df038dd6a8

Minden szempontból exkluzív és a hangverseny egyik legkiemelkedőbb mozzanata volt Madarász Iván Refrains című kompozíciójának megszólalása. Az 1991-ben született alkotás Buddha-szövegek felhasználásával készült, mely alapvetően meghatározza a mű filozófiáját. A címben megjelölt „refrains” tág értelemet nyer a szöveg, a forma, valamint az ezzel együtt változó zenei anyag visszatérő jellege által. Ezáltal egyébként sokkal inkább emlékeztet egy többszörösen hajtogatott rondó-formára, melyben a refrains-t a „rondó-téma”, azaz a Buddha-szövegek felbukkanása fémjelzi. Kompozíciós technikájában a hagyományos és modern eszközök egyedi kombinációját fedezhetjük fel: statikus kíséret (két szintetizátor és a cselló tartott hangjai) felett hangfelvételről szólal meg az ének-szerűen deklamált, de konkrét hangmagasságokhoz nem kapcsolható szöveges előadás, melyet az énekes a szöveg magánhangzóinak hangoztatásával egészít ki, élőben. A „közjátékok” folyamán az addig statikus kíséret (először csak a cselló, majd később a két szintetizátor szólam is) aktív zenei anyaggá változik, az énekes pedig erőteljes, nagy hangközökben mozgó anyaggal társul a folyamathoz.

A szerző a szöveg tartalmához kapcsolódva (a világ és a föld születése, a megjelenő, először tisztaságot és értelmet jelképező Fény-lények mind emberibbé váló tulajdonságai, féltékenység és irigység, hatalom- és birtoklási vágy, mely végül káoszhoz vezetnek) a harmadik visszatéréstől a két zenei-formai rész kompozíciós technikáit kombinálja a „közjátékok” anyagának változatlanul hagyása mellett. Végül – a káosz szimbolizálásaként – mind a forma, mind a zenei megvalósítás teljes felbomlását tapasztaljuk. Csengery Adrienne, Kántor Balázs, Mindszenty Zsuzsánna, Olsvay Endre és Horváth István előadása méltán tette az est fénypontjává Madarász Iván alkotását.

(2004. november 6. 19:30 Műcsarnok; Az EAR együttes koncertje; Vidovszky László: 1. Hegedű – rádiószonáta; Szigeti István: E M; Pongrácz Zoltán: 12 körszalag; Madarász Iván: Refrains; Sugár Miklós: Alakzatok; Decsényi János: Tücsökszóra emlékszel-e még; Székely Iván: Részletek a Folkronic c. balettből; Faragó Béla: Négy lélegzet Usui-nak; Műv. vez.: Sugár Miklós; Hangmérnök: Horváth István)