Kelemen, Klementina

Keressük Figarót

2004.11.16. 00:00

Programkereső

Elég sokáig nem tudtam rájönni, hogy mi ebben a lemezben a pláne. Olasz felvétel 1950-ből. Mi teszi az idén különösen aktuálissá? Ráadásul nem éppen bomba felvétel, a tenor kissé nyávog, és időnként lekésik a belépéseiről, a zenekar tényleg túlzás, a kürtös ontja a gikszereket, de a többiek is nagyon bágyatagon muzsikálnak.

Engem elsősorban Giuseppe Taddei miatt érdekelt a lemez, hiszen nagy-nagy bariton, annyira nagy, hogy a múlt héten még a magyar televízión is feltűnt: Zeffirelli Napfivér, holdnővér című filmjében, ketten, Ruggero Raimondival ádáz főpapot alakítanak III. Ince mellett, nem kell megszólalniuk, csak komoran nézni a kamerába. Tökéletesen csinálják, bár Raimondi nyomasztóbb.

Taddei nagy komikus, de itt, A sevillai borbélyban kínosan bátortalan, lenyel minden magasságot, nyilván jó oka van rá, csak hát így nem azt a Figarót kapjuk, amit várunk. A hang egyébként csodálatosan meleg, telt, és Taddei sok színnel, értelmesen énekel, de nem ő a nagy dobás, hanem Giulietta Simionato. Ő nem nagyon vacakol, szavakkal, színekkel, csak óriási a hangja, és megdöbbentő, hogy ekkora volument valaki ilyen biztosan kezel. Mindegy, túlteszi magát ezen az ember, még egy Sevillai a polcon. Elfér Abbado és Callas közé, mint tudjuk...

Mit is tudunk? Hogy Callas volt az első, aki Rosinából, az édes kis szendéből igazi, kemény, belevaló, tudja, mit akar nőt faragott. De hát ez nem így van. Simionato Rosinája minden, csak nem szende, nagyon kemény, már a hang karakteréből következően is. Abbado meg úgy szerepel, mint az első karmester, aki visszatért az eredeti változathoz, és koloratúr mezzoszopránnal, Teresa Berganzával énekeltette a szerepet. Csakhogy Simionato is mezzoszoprán, és ez a lemez huszonkét évvel korábbi. Na jó, hallgassuk csak meg még egyszer.

Furcsa. Most sem az a lenyűgöző, hogy megelőzi a korát, vagy hogy ellene mond a rögzült ítéleteknek, hanem, hogy mennyire természetes az egész. Az egész előadás nem akar nagyot mondani, csak hogy van ez a darab, és milyen jó hallgatni. Furcsán és szokatlanul kiegyenlített a szereposztás: a nagy nevek nem lógnak ki a társaságból, Taddei nem összemérhetetlen a számomra ismeretlen Basilióval, Antonio Cassinellivel, hanem körülbelül ugyanolyan kvalitású énekesek, csak az egyiknek valamiért nagy híre lett, a másik meg csak egy basszista. Az egész lemez furcsán egységes, mindenki tudja, mi az olasz vígoperai stílus, és mindenki kitölti a szerepeit, senkinek sem kicsi vagy nagy a ruha. Ezt pedig később semelyik nagy Sevillai-lemez nem tudta megismételni, soha-soha többé nem lehetett azt érezni, hogy a szereplők mind egy nyelven beszélnek.

Nem jelent ez semmit. Születtek sokkal izgalmasabb felvételek. Születtek olyanok is, amelyek csak a jelentéktelenségben egységesek. Nem akarok visszasírni semmit, főleg nem az ötvenes éveket, csak olyan jó látni, hogy volt idő, amikor nagyon tudták még az énekesek, hogy mit csinálnak.

(Rossini: A sevillai borbély - Warner, 1950-2004)