Emma

Schiff András c-mollban

2004.11.22. 00:00

Programkereső

Amíg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának zongoratanárai Beethoven összes zongoraszonátájának előadására készülnek Janus Pannonius szülővárosában, addig Schiff András Budapesten teszi ugyanezt. November 21-én, vasárnap az opus 10-es sorozatot és a Patetikus Szonátát játszotta a Zeneakadémia Nagytermében.
75883b07-4209-41ef-9ee8-a8b44d03bbfd

Beethoven már az Opus 1/3-as Zongorás trióban is megmutatja, mit jelent számára a c-moll hangnemi keret. Drámát, végletességet, érzelmi felfokozottságot. A kifejezés akár formát is bontó hatalmát. Schiff András az Opus 10/1-es zongoraszonátában is ezeket a vonásokat hangsúlyozta a leginkább.

November 21-én két hangszer állt a Nagyterem színpadán: egy Steinway és egy valamivel nagyobb Bösendorfer. A művész saját zongorái. A pregnáns, fényesen csengő hangú Steinway jól illett a fent említett tulajdonságokhoz. Néha azonban – talán csak, mert nagyon közel ültem hozzá – szinte már bántóan élessé, kopogóssá vált a tónusa. A hangszer mellett a művész ujjainak a kopogására is figyelmes lettem.

Schiff András összefogott, eltökélt előadásában a három tétel attacca követte egymást, egy köhögésnyi vagy lélegzetvételnyi időt sem hagyva a hallgatóságnak. A frázisok mögött érezhetően végig ott vibráló feszültség alig várta a kitörési lehetőségeket: például a generálpauzák utáni fortepianókat az első tételben, a hirtelen lezuhanó hármashangzat-felkiáltásokat a másodikban vagy a koronás akkordokat az utolsóban. A zenei megoldások azonban inkább a mély átgondolás és alapos elemzés nyomait viselték magukon, mint a kottafejekből kivilágló érzelmi túlfűtöttségét. Az első tétel záró témájának késleltetett oldásai olyan halkak voltak, hogy még közelről is alig lehetett őket értelmezni a hangos és súlyos disszonancia után. Ugyanez a hangerőkülönbség a nagyobb lecsengési idő miatt azonban plasztikus arányokat eredményezett az Adagio molto tételben.

A sorozat második darabja, az F-dúr Szonáta a mattabb, puhább hangú Bösendorferen szólalt meg. Schiff András már az első két F-dúr akkorddal mosolyra változtatta rosszkedvünk c-moll telét. A zongoraművész nem csak a hangverseny-ismertetőben, hanem a pódiumon is a mű kópés, tréfás jegyeit emelte ki. A súlyra érkező negyedek a főtéma első elhangzásakor számomra túl seccónak tűntek, a teljes tétel felépítésébe azonban bebizonyította az elképzelés létjogosultságát. Különösen az álvisszatérés lágy hangvétele és a valódi repríz artikulációjának kontrasztja mutatott rá, miért volt szükség a rövid akkordokra. A második tétel f-moll árnyjátékát megejtően gyengéd középrész követte. A visszatérés után pedig igazi felüdülés volt a finálé vidékies, darabos humora.

A közönség számára sem könnyű darab Beethoven Opus 10/3-as D-dúr Szonátája. A sokfajta zenei anyag, a sűrű szerkesztés bizony alaposan megdolgoztatja a füleket. Mintha nem is ugyanabban a hangnemben írta volna a szerző, mint később a Pastorale Szonátát. Schiff András előadásában egyenesen letaglózó volt a Largo e mesto komorsága. Sem a Menüett, sem pedig a zárótétel nem oldotta fel a második tétel okozta mélabút.

A Patetikus Szonáta ismét a Steinwayen szólalt meg. Itt is, akár a koncert előző c-moll darabjában minden hangnak megvolt a maga helye és funkciója, mégis, sokkal felszabadultabb, magától értetődőbb muzsikálásnak lehettünk tanúi. Nem a Grande Sonate Pathètique-ben mutatkozott meg először, de itt ismét feltűnt, hogy a lassú tételek dallama a kísérethez képest egy leheletnyivel később szólal meg. Persze nem mindig. De a különösen expresszív helyeken Schiff András előszeretettel alkalmazza ezt a zenei eszközt a melódia kiemelésére. Hihetetlen, de igaz, hogy ha az ember nem figyel szándékosan, akkor úgy hallja, egyszerre szólal meg valamennyi szólam. A dallam pedig gyönyörűen kirajzolódik. (Még szerencse, hogy csal a fülünk, különben szegény zongoristák soha egyetlen dallamot sem tudnának legato eljátszani. Hogy a pontszerű hangokból mégis dallamív alakul ki, legalább annyira a mi érdemünk, mint az övék.)

A ráadásként játszott Schubert c-moll Allegretto szép utalás volt az Opus 10/2-es Beethoven-szonáta második tételére. Hasonló hangvétel, analóg hármashangzat-felbontás és szintén allegretto. Átmeneti tempójelzés, fakó karakter. Éppen ezért ezt a művet is a Bösendorferen adta elő a művész. Hiába, ez Schubert c-mollja, nem Beethovené. Mozart Eine kleine Gigue-jét (nagy nevetés – lehet, hogy többek az Eine kleine Nachtmusikra gondoltak…??) az Opus 10/2-es Szonáta kidolgozásának barokk stílusjegyeket evokáló részéhez kapcsolhatjuk. Schiff András Sibelius Polkájával zárta teltházas, nagysikerű koncertjét a Zeneakadémia Nagytermében.

(2004. november 21. 11:00 Zeneakadémia Nagyterme – Schiff András zongorakoncertje; Beethoven: c-moll szonáta, op. 10/1; F-dúr szonáta, op. 10/2; D-dúr szonáta, op. 10/3.;c-moll „Pathétique” szonáta, op. 13)