Olivér

Csak eszembe jutott valaki

2004.11.23. 00:00

Programkereső

Elakadtam. Nem panaszként mondom, megesik. Itt ez a szép album, a hat késõi vonósnégyes Beethoventõl. Ilyenkor szokás levenni a könyvespolcról a Doktor Faustust, elolvasni a megfelelõ oldalakat, aztán elsötétíteni, vagy még inkább: hagyni, hogy besötétedjen a szoba, leszálljon magányunkra az este, és a lemezjátszó elõtt éljük át mindazt, ami ma már minden mûvelt ember kötelessége. És hogy az egyedüllétben ne csak a Takács-vonósnégyes legyen a társunk, utána telefonálgatni, e-maileket vagy cikkeket írni: te, most hallgattam meg velük a Nagy fúgát, hát, igazán mondom.

Mindegy is, mert nem sikerült. Amíg a cisz-moll vonósnégyes Presto-tételét hallgattam, eszembe jutott Balassa Péter, az irodalmár. Mindig ilyenkor jut eszembe, mert valamiért ő különösen nagyra tartotta ezt a tételt. Rosszked-vűen üldögélt a szobában, és ezt dudorászta, ezt az ideges vonórángatást, ezt a hisztérikusan be nem fejezett dallamot. Szürke ruhái, hosszú haja, szakálla, mind itt van előttem. Nem nézett sehova, pedig ő volt a házigazda, aztán magához vette a szót, de még ott szólt benne a zene.

Szerintem nem tetszett volna neki ez a felvétel, mert kecske-káposzta alapon készült, nem csak dühöngeni akar, hanem szépen is szólni, ettől az egész egy kicsit olyan okos. Nekem éppenséggel pont ez benne a szép, mert nem kell eljátszani a nagy indulatot, ha nincs meg, és jó úgy is megmutatni ezt a zenét, hogy nem csak gesztus, hanem muzsika is, de tulajdonképpen mindegy. Csak az van az eszemben, hogy Balassa Péter összehívott egy halom embert a szobájába, többnyire fiatalokat, és együtt akart velük zenét hallgatni. Nem nagyon sikerült, egyrészt mert olyan irdatlanul hamis volt a lemezjátszója, hogy az fájt, másrészt meg nem mindig volt vevő az ifjúság ezekre a strapás mélységekre. Tényleg iszonyatosan fárasztó volt ez a felelős műélvezet, nem volt szabad vígoperát hallgatni, mert közben zajlik az öbölháború.

Mégis olyan megható erre visszagondolni. Mert ma teljesen természetesnek vesszük, hogy egyedül vagyunk a lemezjátszó előtt, úgy van beállítva a két hangszóró, hogy egy pontban találkozzanak a hangok, abban a pontban, ahol a karosszék áll, egyébként is ez a szabály, ez a tökéletes: én és a zene. Vagy a zene és én. Végighallgatni, átélni, megpróbálni megérteni, földolgozni, értékelni, szeretni vagy utálni. Jó, csak miért kell mindig egyedül lenni Beethovennel? És miért kell feltétlenül kétszáz éves óriásokkal randizni?

Régen lemezezni is összeültek az emberek. Emlékszem egy papírra, amit egy régi lemezjátszóban találtam. Műsor volt, hogy 1944 decemberében mit hallgattak az emberek annak örömére, hogy mindannyian élnek, és mindannyian otthon vannak. A hatvanas-hetvenes években volt egy ember, aki szimbolikus belépődíj ellenében lemezkoncerteket adott, össze lehetett gyűlni, és meghallgatni olyan zeneszerzőket, akiknek a műveit nem nagyon játszották errefelé. Tudom, hogy ezt a szegénység szülte, és ha ma próbálna meg valaki ilyet szervezni, nehezen találna társakat. De ezek az emlékek annyival fontosabbak, mint az, hogy hogyan szól a Nagy fúga. A lemez úgyis megmarad.

Tényleg: nem is tudom, milyen ez a CD. Majd hallgatom még, és biztos lesz rajta, ami tetszik, lesz, ami nem. Most nem jutottam tovább az opus 131-nél, mert eszembe jutott Balassa Péter. Valamiért mégis azt hiszem, hogy nem jártam rosszul.

(Beethoven: The Late Stirng Quartets - Decca, 2004)